Amikor DJ Harvey lehozta a mennyországot a Berghainba

Japánban létezik egy szólás, ami úgy hangzik: DJ Harvey mottomo tennfokuni chikai otoco, ami annyit jelent, DJ Harvey a mennyországhoz legközelebb álló ember. Aki már hallotta élőben, vagy figyelmesen hallgatta, biztosan érti, hogy miért teljesen komoly ez az állítás. DJ Harvey ugyanis amellett, hogy az életet két kanállal faló, szeretnivaló rocksztár, leginkább arról híres, hogy a dj szettjei mindig csak két hajszálra vannak attól, hogy a közönség vagy könnyekben törjön ki és térdre ereszkedjen, vagy egy spontán orgia szülessen. Elnyújtott, minimum öt-hat órás dj szettjei alapvetően ennek a két katartikus végkifejletnek az ígéretével kecsegtetnek felváltva.

De kezdjük a vállaltan szubjektív, rövidre fogott bulinaplót az elején. Annak ellenére, hogy a szabadidőm és a munkám legnagyobb részét a zene tölti ki és a klubok pedig azon belül is különösen érdekelnek, a Berghainban még sosem voltam. Egyrészt így jött ki, másrészt a hype-olt jelenségektől általában óvakodok, márpedig a Berghaint legalább egy évtizede a tánczenék egyik legfőbb templomaként említik minden fórumon.

Múlt hét pénteken viszont teljesen véletlenül pont akkor volt dolgom Berlinben, amikor talán a kedvenc dj-m, a bajszos örökifjú játszott a Panorama Barban és kiderült, hogy a klub kultikus státusza teljesen megalapozott. Kivételes estére számítottam és még így is alábecsültem, hogy mire képes egy ilyen buli, ha a csillagok megfelelően állnak. Harminc felett már nem gondoltam volna, hogy olyan mértékben inspirálódhatok, hogy az kihasson az életem több területére is. Ehhez viszont nagyon kellett Harvey.

A különleges élmény a Berghain esetében már a bejáratnál zajló híres-hírhedt face controllal elkezdődik, amin annak rendje és módja szerint meg is buktunk elsőre. Egy szomorú falafellel és egy órával később viszont újra próbálkoztunk és ekkor már kegyeibe fogadtak minket a rejtélyes rendszert szigorúan követő kidobók és bejutottunk az egykori erőmű épületébe. A Berghain már emiatt érdekes jelenség: ha nem jutunk be, önkéntelenül is önvizsgálatot tartunk, ha bejutunk, kivételezettnek érezzük magunkat. Nonszensz.

A beléptetés koncepciójának egyik könnyen megfejthető része egyébként, hogy 25-28 év alatt viszonylag nehéz bejutni. Ennek a hatása ezen a pénteken nagyon meglátszott a tánctéren.

Egyszerűen érezni lehetett a levegőben, hogy az emberek többsége legalább tíz éve próbálja megfejteni és elfogadni, hogy kicsoda és mit csinál ebben a nyomorult világban és ez alatt az idő alatt valameddig azért már eljutott. Ennyi magabiztos emberrel, ennyi felnőttel még sosem buliztam, ami már önmagában elképesztően inspiráló volt.

DJ Harvey szombat hajnalban, négy órakor lépett a pulthoz és végül egészen délelőtt tizenegyig játszott. A totál szétesett lazaságtól a vészjósló zúgáson át a szó szerint lélegzetelállító romantikáig sok mindent végigjárt nagy cikk-cakkokban, miközben az állandóságot leginkább a tempó adta, ami az első két-három órában annyira lassú volt, hogy a tánctéren bármilyen ütemre illesztett mozdulat egy csodálatos vonaglásként jelent meg.

A végletesen lassú tánczene másik mellékhatása, főleg ha azok olyan hevesen égnek, mint amilyeneket DJ Harvey válogat, hogy kíméletlenül húzza az emberek agyát, akik folyamatosan többet akarnának és így tulajdonképpen ők maguk tolják egyre előre az ütemeket maguk előtt. Elképesztő trükk.

Az este másik nagy játéka az volt, ahogyan Harvey a hangerővel bánt, amit aztán végképp csak egy több tíz éve aktív dj-től lehet látni.

Egyrészt a tánctér energiájának a fejlődését felnagyította azzal, ahogy egészen halkan kezdte a dj szettjét és csak két-három óra után jutott el addig, hogy a harapós hangrendszer teljes erejét kihasználja. Másrészt ezzel a finom dinamikával nem csak az egész dj szett ívében játszadozott, hanem a számok szintjén is, ahol ugyanúgy egész történeteket tudott rajzolni azzal, ahogyan a hangerőt megadta és elvette, kiemelt és eldugott részleteket.

DJ Harvey menthetetlenül érzelmes történetmesélésének szintén fontos eszközei a dalszövegek is persze (pl. „In the evening, the real me comes alive. I can feel it. In the evening, something happens that I can’t describe. But it helps me to survive. It’s like magic. Like something in the air. You can feel it. Close your eyes now, and your heart will take you there.”) úgyhogy talán megbocsátható, hogy a végén már olyan gondolatok keringenek az ember fejében, hogy szerencsések vagyunk, hogy ebben a korban élhetünk, mert a változás már tényleg itt van a levegőben.

Ezt az élményt persze már soha sehol nem érdemes többet keresni. Örülni kell, hogy megtörtént. Az viszont látszik, hogy Harveynak természetesen nem ez volt az első legendásra sikerült estéje. Ő tényleg könnyedén megteremti a mennyországot hétről-hétre. Csak rá kell nézni az arcára, azokba a barázdákba ez vastagon bele van írva.

(Szavak: Molnár András)

Published November 05, 2017.