A Gorillaz mindenkinek megengedte, hogy örökre gyerek maradjon

Hétfő este kicsit megváltoztam. Ehhez hozzátartozik, hogy sosem hallgattam célzottan, egy órán át Gorillazt. Belefutogattam a dalokba, végeztem csigolyamozgást a reppbetétekre, csettintettem a fasza klipekre, de egész lemezt legfeljebb szakmázásból hallgattam végig, és az is sokszor csúszott bele már valahol a harmadánál háttérzene-státuszba. A nem hardcore rajongó, sőt, még csak nem is egy átlagos rajongó sztoikus nyugalmával lépdeltem be sörrel a kezemben a küzdőtérre, ami az ülőhelyes táborral együtt jó háromnegyedesen telt meg hétfő este. Az előbbieknek megfelelően voltak elvárásaim, csak annyit sejtettem, hogy egy tisztességgel levezényelt, profi show-t dobnak le elém.

Amiből aztán egy tisztességgel levezényelt, profi, de egyben úthengerhatásúan emlékezetes, a figyelmet végig megkötöző show lett. Évek óta nem voltam olyan koncerten, ahol ennyire vadul rohant volna az idő.

És olyanon sem, ahol ennyire tökéletesen működtek volna a dinamikák, a hangulat- és zsánerváltások, miközben egy percre sem tűnt úgy, hogy ez matematikai pontossággal megtervezték volna.

Egyszerűen csak zajlott.

Ahogyan Albarn elkezdte hömpölyögtetni az atmoszférát a Last Living Soulsszal – ami, tizenkét év ide vagy oda, íródhatott volna akár tegnap is, ez az időtlenség egyébként a legtöbb Gorillaz-dalról elmondható, és ez nyilván nagy szerepet játszik abban, ahol most tartanak -, már az sejtetőleg hatott. De amikor pár percen belül sorra kezdték kiengedni a slágerszellemeket a palackból, és ahogyan tették ezt, egyértelművé vált, hogy ez nem egy átlagos este lesz. Nem lehet az.

Főleg úgy, hogy hamar világossá vált: ez itt nem az infantilis majomzenekar. Nem, ez itt a 21. század egyik legtermékenyebb indiepop produkciója, annyi érzelempöckölgető árnyalattal, ami mellett egy átlagos nyárvégi szivárvány csak hamuszürke kifli az égen.

Ha kell, akkor a legnagyobb popzenei mérföldköveket idéző (leverő?) szálgitáros mutatvány, ha kell, modernizált hereszagú blues, ha kell, a De La Soult a színpadra cibáló örömreppelés, ha kell, akkor szintetikus funk Zebra Katzzal, és persze ha kell, és mindenképpen kell, akkor a zenekaraz örök gyerekszerepben marasztaló, identitásformáló idétlensége, ami alatt persze

mindenki boldogan elveszítette a felnőtt fejét.

Apropó dolgok elveszítése.

Amikor a zenekar a Clint Eastwood ritmusát hagyta el valahol a bokorban, mert rosszkor sikerült indítani a reppsávot (mert itt most épp nem vendég MC, vagyis a remek Del The Funky Homosapien adta azt elő), Albarn pedig a leálláskor halálosan lazán közölte, hogy amúgy az ilyesmi nagyon ritkán fordul elő, de előfordul, mert mindannyian emberek vagyunk, Humanz, érted, és ez se nem tűnt kínosnak, se nem törte meg az ívet, akkor már egészen biztosan el lehetett hinni, hogy egy korszakos hős áll a színpadon. Már ha ez nem lett volna mindenkinek egyértelmű eddig is.

A korszakos hős pedig, aki amúgy a Blur feje, számos projektje közül most éppen a Gorillazt írta be a Generációk Múlva Is Emlegetésre Érdemesek Krónikájába. Ezt a koncertet pedig az év, vagy talán az évtized legragyogóbb budapesti színpadi teljesítményei közé.

Fotók: Soós Bertalan

Published November 14, 2017.