Nekünk a zeitgeist mondja meg, hogy mi a divat? Az albumlisták tanulságai

Amikor egyszerre minden jelentős (nem csak) zenei orgánum szükségét érzi, hogy mérlegre tegye az eltelt évtized zenei teljesítményeit, akkor ezekből az összegzésekből garantáltan kirajzolódik, hogy most, ebben a pillanatban mi van. Hogy honnan nézünk vissza az évtizedre, hogy a mostani fejünkkel mit érzünk kiemelkedőnek. Egyáltalán mik a trendek, amik alapján ma egy kezdő előadó a legjobb irányba indulhat. Ha nem volna egyértelmű, a rangsorba állított produktumok világosan jelzik a korhangulatot.

A listákat nagyon könnyű túl- és alulértékelni is. Soha nem szabad elfelejteni, hogy ezek mindössze egy adott szerkesztőség, esetleg csak néhány ember összefésült véleményét jelentik. A listakészítés mindig játék, ha valaki erről megfeledkezve mindezt komolyabban veszi, netán a saját rangsorához mindenek felettiséget rendel, könnyen nevetségessé válik. Ugyanakkor,

ha játéknak is tekintjük, mégiscsak lehet belőle következtetéseket levonni, mégiscsak bír összegző szereppel, egy adott pillanatban könnyen alá lehet húzni vele állításainkat.

Most a másik irányból közelítve megnézzük, hogy sok ilyen évtizedösszegzés alapján mit üzennek a listakészítők, milyen állításokat szeretnének aláhúzni. A kivonat a következő áttekintések alapján készült, persze egy darabig még biztosan gyarapodni fog az efféle rangsorok száma. A Guardian rögtön a 21. század termését mérte meg. A 2010-es évek 200 legjobb albumát sorolja a Pitchfork,  a Stereogum száz LP-t rangsorol, akárcsak az NME és a Rolling Stone. A Paste, a Vice/Noisey, a Crack, az Uproxx, a Consequence Of Sound, a Genius Community, a Billboard, A Gorilla vs Bear a szerintük 50 legjobbat, ahogyan az AV Club, a Young Folks és az Independent is. Az Albumism 110-et, abc-rendben, az Aquarium Drunkard 100 kiemelkedő albumot mindenféle sorrend nélkül, a francia Les Inrockuptibles százat sorrendben, a Time egyszerűen csak tízet, és még a legnagyobb lemezkereskedő oldal, a Discogs blogja is összeállított egy elég kommersz 200-as listát. Nyilván egy-egy lap a saját irányultságát képviseli, így egyik-másik lista eleve erősen preferál egy-egy zsánert, de vannak kifejezetten specifikus listák is, mint az Exclaim! 50 legjobb kanadai albuma, vagy a Dansende Beren 50 legjobb belga albuma. A Loudwire a 66 legjobb metálalbumot összesítette, a Decibel ugyanebből a műfajból a 100 szerintük legjobbat. Aztán ott vannak még a zenerajongók pontozásait összesítő Rate Your Music és a kritikákat összesítő Metacritic, illetve az Album Of The Year évtizedes listák is.

Na de akkor a tanulságok!

1. Korai még évtizedet összegezni

Az első megállapítás teljesen nyilvánvaló, nem is annyira az évtized zenéjéről szól, mint magáról a listázás műfajáról, és ezt talán tudják a fenti listák készítői is. A kontentgyártási versenyben azonban egy ilyen nagy témát a legtöbben mindenki más előtt szeretnének feldolgozni – hogy trendet diktálhassanak. Viszont egyrészt az évtized még nem ért véget. A legtöbb lista publikálása után, alatt (sok más mellett) jöttek ki például Nick Cave és FKA twigs legújabb albumai, amelyek olyan jó kritikákat kapnak, hogy könnyedén ott lehetnek majd az évtized legjobbjai között – ha egy kicsit később tekintünk vissza a 10-es évekre.

Másrészt már ezen példák alapján szintén egyértelmű: kell némi rálátás, hogy egy adott korszakot tisztább fejjel értékelhessük, ez esetben legalább úgy fél-egy év, hogy a 2019-es albumok is leülepedhessenek bennünk és megtaláljuk a korrektebb helyüket egy olyan nagyobb fókuszban, ami egy évtized fog át. Mindezt maguk a listák is alátámasztják, jellemzően nagyobb számban szerepelnek az évtized első feléből származó LP-k, hiszen azok már kanonizálódtak, sokkal könnyebben tekintünk rájuk klasszikusként, mint az egy-két éves alkotásokra.

2. A poptimizmus legyőzte a rockizmust

Ha eltekintünk a műfajspecifikus orgánumoktól, akkor az NME-t kivéve – ahol kissé anakronisztikus módon az Arctic Monkeys AM című indie-rock albumát szavazták meg az évtized legjobbjának – mindenhol hiphop-, r&b- vagy poplemez áll az élen, ezek a kiadványok vannak túlsúlyban. Vessük össze a NME vagy a Pitchfork 2000-es és 2010-es évtizedek listáit, mindkettőnél ordít a szemléletbeli különbség a két dekád között. Az előző az indie rocké volt, most viszont hemzsegnek a listákon Beyoncé, Rihanna, Ariana Grandé albumai. A poptimista zenekritika elérte célját: már nem csak egy-egy sláger lehet vállalható egy „komoly” zenerajongó számára, hanem a mainstream gondolkodás eljutott oda, hogy bármilyen műfajban születhet mestermű, ami kétségtelenül jó irány.

3. A poptimizmus túl messzire ment

Az viszont túlkapásnak tűnik, hogy ennek jegyében keressük ott is az ékkövet, ahol nem biztos, hogy találunk. A nagy igyekezetben könnyedén rámondjuk egy törött sörösüvegdarabra is, hogy smaragd. A 2000-es évek elején az volt a téma, hogy miért ne szerethetne valaki egyszerre egy indie-rockos lemezt, meg a neosoul-előadót, meg egy hiphopost, meg egy popsztárt, meg akár jazzt is, vagy metált. Igen, még tizenöt-húsz éve is komoly határok húzódtak a műfajok között, ezek a 2010-es évekre – hello, Spotify generáció! – ledőltek, de annyira, hogy az évtized végének slágerszlogenje már inkább egyenesen a zsánertelenség. Minden egyes dalban egyszerre van indie-rockos, popos, R&B-s, hiphopos, dance-es elem, teljesen felesleges szétszálazni. Ez tud előremutató is lenni (Grimes és Lorde lemezei megtalálhatók majdnem minden lista első felében), meg ahogyan a kommersz popzene, akár nagyon generikus is.

Ennek a zsánertelenségnek az egyik iskoladarabja a slágerkirálynő, Rihanna első tényleg jól sikerült lemeze, az annyi középszerű album után kiadott 2016-os ANTI, ami az énekes pályáján valóban kiemelkedő, ám biztos az, hogy nem tudunk nála akár több tucatnyi jobb hasonló kiadványt sorolni? Biztos, hogy ez az évtized 7. (Vice), 12. (Pitchfork), 25. (Rolling Stone), 46. (Stereogum), 83. (NME), sőt az évszázad 99. (The Guardian) legjobbja? Biztos az, hogy a tízes éveket amúgy kétségtelenül meghatározó Beyoncé készített az évtized 41 legjobb albumából hármat, Pitchfork? És ezek közül a leghatásosabb Lemonade hátrébb sorolandó, mint a középtempós-kedves 4 című? Hogy az évtized 89 legjobb albumából Lana Del Rey készített hármat, NME? Hogy Taylor Swift countrypopból electropop felé kanyarodó Redje az évtized tizedik legkiemelkedőbb teljesítménye, Stereogum? Sőt, negyedik legkiemelkedőbb teljesítménye, Rolling Stone? Csupa fontos, évtizedet meghatározó előadóról van szó, sokuk készített is bombajó LP-ket, de

az ilyen mértékű kiemelés egyéb teljesítményük elismerésének, egyúttal túlzott kompenzálásnak tűnik. Jóváírás, amiért az előző évtizedekben a zenei sajtó lemezszinten nem igen vett tudomást a jó popzenéről.

4. A nagy győztesek: hiphop és R&B

Amit amúgy is tudtunk, azt ezek a listák megerősítették: a 2010-es évek a hiphop és az R&B évtizede volt. Mindkét műfaj gödörből jött vissza, a streaming-generáció pedig csúcsra hallgatta a rappereket és soulénekeseket. Kanye West és Kendrick Lamar a hiphop felől, Frank Ocean, D’Angelo, Beyoncé, Solange, FKA twigs, SZA az R&B felől voltak a legjelentősebbek. Nélkülük – de úgy, hogy jellemzően mind az első harmadokban szerepel – gyakorlatilag nincsen évtizedösszegzés. Persze ezen műfajok további képviselői is jóval hangsúlyosabban vannak jelen, mint korábban bármikor.

5. Még nem múlt ki teljesen az indie rock

A White Stripes, a Strokes, a Franz Ferdinand és társaik uralta előző évtized után az indie gitárzene egyrészt ennek a múltnak a hadállásait próbálta átmenteni a kétezertízes évekre, és lásd, az NME-nél még tud a legjobb lenni egy Arctic Monkeys-lemez. Ám ezeket az összegzéseket végigtekintve is egyértelmű, hogy megszűnt a műfaj dominanciája. Az előző időszakból átmentett ötletek még képesek voltak nyomot hagyni (Arcade Fire, Deerhunter, Vampire Weekend), de a meghatározók (Beach House, The War On Drugs) már egy visszaszorult szubkultúrát szórakoztattak, másképpen, csendesebben. Oké, a Tame Impala még bírt indítani egy pszichedelikus hullámot és az évtized végi mozgolódás (Big Thief, Mitski, Wolf Alice) is nyomot hagyott ezeken a listákon, szóval még van élet benne.

6. Szólózás: a dalszerző-előadók

A listák alapján ez is egyértelmű: a zenekarok helyett a szólóprodukcióké a 2010-es évek. Popban nyilván, a feketébb műfajokban is, aztán fiú- és lányzenekarok helyett szintén egyedüli popsztárok aratnak, de még az együttesek helyett is népszerűbbek a dalszerző-előadók, akiket persze élőben sokan kísérnek, de már nem kell hozzájuk egyre bonyolultabb zenekarneveket kitalálni. St. Vincent, Father John Misty, Angel Olsen csak a jéghegy csúcsa.

7. De hol az elektronikus zene??

Ott van majdnem minden lemezen, a nyolcvanas-kilencvenes évek gépzenei forradalmainak hatása mára műfajsemlegesen beépült szinte mindenbe. A technikai megoldások, apró részletek kiszüremlenek a popzenei kiadványokról (Robyn, Grimes, Charli XCX), viszont a különféle dance műfajok, önmagukban, albumszinten ezen listák tanulsága szerint is erősen lekerültek a mainstream nagy asztaláról. Egyrészt az EDM évtized eleji uralkodása kissé betett a táncos zsánereknek, másrészt az otthonhallgatósként, szélesebb rétegek számára is működő, könnyedebb ritmusorientált zenék visszaszorultak, és helyüket ismét kísérletezőbb, absztraktabb irányok vették át. No meg a földalatti klubzene, és persze itt is érvényesült a sokféleség összefolyásának elve.

A tiszta stílusok helyett – a footwork volt jelentős: DJ Rashad, Jlin – a zsánerkeveredések uralkodtak. Az albumszinten meghatározó előadók pedig vagy még a 2000-es évek fejleményeit vitték tovább (LCD Soundsystem, M83, Flying Lotus, Todd Terje, James Blake), illetve az EDM hatásmechanizmusát okosabban tálaló produkciókkal (Disclosure, Jamie XX), vagy a múlt-jövő és a műfajok közti szintetizálásában tudtak kiemelkedőt nyújtani (Oneohtrix Point Never, The Knife, Huerco S, Elysia Crampton, Skee Mask, DJ Koze, Nicolas Jaar, Holly Herndon, Arca, Sophie). Akárhogy is, a feljebb említett listakészítők sehol sem gondolták azt, hogy ezeknek a produkcióknak az élbolyban a helye (az elektronikus zenei szaksajtó persze más tészta).

8. A kulturális-társadalmi-szociális-politikai kommentárok érája

Ezt se kell túlbeszélni, az évtized a fenti területek újraébredését hozta majd minden műfajt érintve, és ez szépen átjön az összes listán. Beyoncé vagy Kendrick Lamar nemcsak zenéjükkel és előadói tehetségükkel lehettek kulcsfontosságú előadók a 2010-es években, de a népnevelő-edukáló irányaik miatt is.

9. A popzenei klímaváltozás még csak feltűnőben

A 2010-es évek végét jellemző popzenei klímaváltozás még csak bizonyos elemeiben köszön vissza az évtized albumai listákról. A paletta szélesedése a szélsőségek felé egyelőre nem látszik, ahogyan a globalizáció sem olyan erős, mint az várhatóan pár éven belül lesz – nemhogy ázsiai, afrikai vagy dél-amerikai LP nem nagyon tűnik fel, de még az olyan ordító hatásokat, mint a dancehallt és reggaetont sem érezték felmutatnivalónak a listák szerkesztői. A férfiak uralta műfajokban a női előretörés leginkább tán az elektronikus zenében látványos, a hiphopban még kevésbé (metálban és jazzben még kevésbé). A popot és az R&B-t persze ebben az évtizedben már bőven a nők uralták, ez át is jön.

A fiatalok hatalomátvétele inkább csak haloványan áttetszik ezeken a listákon, ha pár évvel később tekintünk vissza, ezeket a trendeket alighanem erősebbnek fogjuk látni.

10. Hiánylista

Végül a hiányzók. Ez minden listaelemzés legunalmasabb része, hiszen ahány ember, annyi vélemény. Persze egy jó indoklással még érdekes is lehet egy hiánylista, de az ilyen évtizedösszegzéseknél inkább arra érdemes felhívni a figyelmet, hogy mik azok a lemezek, amik számítottak is egy-egy adott évben, de aztán a kollektív tudat megfeledkezett róluk. Hol szerencsére, hol sajnos.

A #metoo-mozgalom kiírt néhány előadót a kánonból: a Swans-lemezekért megjelenésükkor rajongó Pitchfork „elfeledkezett” ezekről Michael Gira erőszakügye után. Az újságírót vegzáló Sun Kil Moon szintén így járt, pedig 2014-es Benjije akkor mindenkit elkápráztatott. A néhányakkal cseppet sem kedves Ariel Pink se sűrűn köszön vissza a listákon, holott vonatkozó albumai nyilvánvaló újdonságot hoztak az indie-ben. Ez persze már annak a kérdése, hogy szétválasztható-e az alkotó és alkotása, így most hagyjuk is.

Nézzünk inkább néhány kimaradó kulcselőadót: Actress a 2010-es évek egyik meghatározó technóproducere, alig bukkan fel a listákon. A Shabazz Palaces-nél talán senki sem vitte megbabonázóbban távol a magjától a hiphopot az elmúlt tíz évben, nem nagyon látjuk viszont a kanadai duót. Az R&B-t alternativizáló How To Dress Wellt szintén nem, akárcsak a Factory Floort, Lucyt vagy Bicepet. Ezt a sort nyilván hosszan lehetne folytatni, folytassátok is kommentekben, én pedig hadd zárjam egy személyes favorittal: hová tűnt Kali Uchis ezekről az összegzésekről? Hová??

Published December 09, 2019. Words by Dömötör Endre.