2020 nagy feminista pillanatai a zenében

Hogy miért beszélünk még 2020-ban is ennyit nemi egyenjogúságról, nőiségről, feminizmusról? Miért van szükség ilyen listákra, genderspecifikus zenei díjátadókra és fórumokra, témával foglalkozó cikkek, interjúk százaira? A válasz ott van a kérdésben, avagy: egészen addig szükség van rájuk, amíg ez egyáltalán kérdés.

Főleg addig, amíg az elmúlt nyolc év toplistákra juttatott slágerei mögött mintegy 12,5 százalékban állnak csupán női dalszerzők, 37 férfi producerre egy női producer jut, a Grammy-jelölések 20,5 százaléka jutott nőkhöz idén (ez rekordmagasnak számít!) és Ariana Grande volt a legelső nő valaha, aki egymás után kétszer első helyezést ért el a UK toplistán – mindezt tavaly. Ennek oka pedig nem a gonosz, soviniszta, elnyomó férfiakban, sokkal inkább a női role model-ek hiányában és a kapuőr-pozíciókban lévők (kritikusok, újságírók, lemezkiadók, rendezvényszervezők) mulasztásaiban keresendők.

Kik vagyunk nőként 2020-ban? Hol a helyünk a társadalomban és mit adhatunk a világnak? Mik azok a klasszikusan „női” értékek, amiket érdemes a hagyományainkból megtartanunk – és melyek azok, amik már nem szolgálnak minket? Jöjjenek tehát a zeneipar legfontosabb feminista momentumai 2020-ból, olyan nőkkel, akik nőként és elsősorban emberként mindannyian voltunk, vagyunk és akikké folyamatosan válunk.

A brit DJ szeptemberben indította útjára az elektronikus zene #MeToo mozgalmának megfelelő #ForTheMusic hashtaget (erről itt írtunk), a nemrég elhunyt Erick Morillo elleni nemi erőszakról szóló vádak nyomán. “Miután eldöntöttem, hogy szeretnék tehetséges fiataloknak segíteni, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ezt nem tudom megtenni, hacsak nem állok fel és próbálok harcolni azért, hogy az ipar minden bizonnyal biztonságosabbá váljon. És hogyan mentorálhatnék nőket és LMBTQ++ közösséghez tartozókat, miközben tudom, hogy szexizmussal, zaklatással, rosszabb esetben támadással és nemi erőszakkal fognak szembesülni.”

A #ForTheMusic mozgalom négy pontot fogalmazott meg: a művészek, a zeneipari dolgozók és a közönség védelme a szexuális zaklatással szemben, a biztonságos munkahely garantálása, az előadók felszólítása arra, hogy ne hallgassák el az őket ért sérelmeket, és az éjszakai klubok tulajdonosainak felelősségre vonása. Az Association for Electronic Music – kiállva a mozgalom mellett – egy magatartási kódexet is bevezetett, amellyel szintén a szexuális zaklatás és a nemi megkülönböztetés ellen küzdenek, univerzális szabályok és szabványok létrehozásával.

“A testképem nagyon fontos szerepet játszott a művészi alteregóm kialakításában, és a mai napig észreveszem, milyen heves reakciót vált ez ki emberekből. Sok erő és keménység, de sok báj és puhaság is van bennem, ezt pedig sokan, sokszor félreértik, egzoticizálják vagy szexualizálják” – írja egy decemberi Instagram posztjában Sevdaliza egy róla készült meztelen fotó alatt, visszautalva nem csak a 2020-as évre és idén megjelent harmadik nagylemezére, hanem arra a hosszú és ütközőkkel teli utazásra, ami önelfogadás-útja jelenlegi állomásához vezette – és amelyről mindannyian tudjuk, hogy talán sosem ér teljesen véget.

Erre tett mérföldkövet az augusztus végén megjelent Shabranggal is, amit zeneileg hasonló ellentmondásosság jellemez: egyszerre árad belőle törékenység, sebezhetőség és kemény, nyers ösztönösség. Sevdaliza egyszerre ural éjkirálynőként minden egyes hangot, és halandó emberként hagyja, hogy néha kicsússzon a lába alól a talaj ezen a 15 számos albumon – amit egyébként egy csontokig hatolóan gyönyörű stream-koncerttel koronázott meg még szeptemberben.

“Vannak, akik utálják, amit viselek. Vannak, akik dicsérik. Vannak, akik mások megszégyenítésére használják. Vannak, akik engem szégyellnek. De úgy érzem, semmi, amit csinálok, nem marad láthatatlan” – mondja Billie Eilish hangja lassan a háttérben, ebben a jelenleg 30 milliós nézettség fölött járó, nagyon is magáért beszélő videóban.

Szeretnéd, ha kisebb lennék? Gyengébb? Puhább? Magasabb? Szeretnéd, hogy csendben legyek? A vállaim provokálnak? A mellem? A gyomrom, a csípőm vagyok?

A videó üzenete elég világos: noha Eilish minden bizonnyal küzd a saját teste elfogadásával időnként – ahogy azt mindannyian tesszük, a social media korában jobban, mint ezelőtt bármikor – mindez elidegeníthetetlenül az övé. Nézzünk inkább magunkba, és a saját testképzavarainkat, önbizalomhiányból és nem-elfogadásból fakadó frusztrációinkat ne másokon töltsük már ki húszhuszonegyben.

És nem csak a pandémia miatt. Brianna Agyemang és Jamila Thomas – a Platoon és az Atlantic Records vezetői, akik ebben a kontextusban nem mellékesen afroamerikaiak és nők – júniusban létrehozták a #TheShowMustBePaused kezdeményezést a zeneipar számára azzal a céllal, hogy felelősségre vonja azokat a zeneipari szereplőket, akik profitálnak a fekete emberek küzdelmeiből, kiszolgáltatottságából és sztereotipizálásából.

A kezdeményezés létrejöttét egyrészt a BLM mozgalom sürgette; másrészt az, hogy a koronavírus miatt egy éve tetszhalott állapotba került a zeneipar, egyedülálló lehetőséget teremt arra, hogy felülvizsgáljuk a régi kereteket. A Billboard idei Women in Music díjátadóján – ahol női előadókat és zeneipari háttérszereplőket díjaznak 2007 óta – az eddigieknél is nagyobb hangsúlyt kapott a nemi- és a faji alapú egyenlőség fontossága; az idei eseményt kifejezetten a zeneiparban tevékenykedő fekete nők hangjának dedikálták.

És hogy mivel számoljunk 2021-re? Nos, remélem, mindenki összerántotta magát, mert ez csak a teaser volt.

Published December 23, 2020. Words by Solti Hanna.