2021 húsz iránymutató lemeze

Továbbra is közkeletű, és amúgy rettenetesen fárasztó megmondás, hogy a tágabb értelemben vett könnyűzenében mindent kitaláltak már. Rengeteg fiatal lánglelkű zenész létezik ugyanis, aki minderre azt mondja: fogd meg a söröm. És a helyzet bizony az, hogy tényleg számos olyan hanganyag keletkezett az elmúlt időszakban, amik könnyűszerrel dugába döntik ezt az okoskodást.

Az új mutatásának igénye persze egyre inkább jár azzal, hogy kísérletezni kell, friss ösvényeket nyesegetni, még ha ez a már meglévő, kitalált elemek újralegózását is jelenti – ennek megfelelően pedig a legtöbb újszerűséggel, új hangzással boltoló popzene bőven átnyúlkál az experimentális színtérre. Amivel szerencsére az égvilágon semmi gond nincsen: hasonló itthon is történik sok zenekar és előadó esetében, elég megnézni a hazai lemezeket szemléző összefoglalónkat, vagy 2021 szerintünk legjobb száz magyar trekkjét. Izgalmak vannak itt is bőven.

Az alábbiakban nem a legkomolyabb rádiós rotációkat felmutató albumokat szedegettük össze, hanem olyanokat, amik lehetséges fejlődési irányokat skicceltek fel, de minimum magukon hordozzák az időtlenség érzését – vagyis azt, hogy bármikor elővehetjük őket a jövőben, és nem fogjuk unalmas érezni. Sorrendet nem állítunk, egy-egy dalt mutatunk mindegyikről, a leírás végén pedig adunk linket is a teljes lemezhez. Jó hallgatásokat!

Kode9 normakövetéstől célirányosan ódzkodó kiadója, a felismerhetően brit elektronikus hangzásokból dolgozó, de azokat egészen új utakra terelő Hyperdub ’19-es igazolása volt az észak-londoni Loraine James, aki már a debütlemezén is olyan halálos könnyedséggel dolgozott egy végtelenül személyes vallomássá mindenféle (ha nem lenne már politikailag inkorrekt, akkor azt mondanánk, “new school urban”) soundot, hogy sejteni lehetett, innentől csak felfelé lesz a menet. A géppuskaropogásszerűen egymásra rrrrrakódó ütősök, a szülőföld basszus-zenei hagyományának friss textúrákba reciklálása, a neo-soulos érzékenység most is ügyesen türemkedik össze egy csodásan szellős nagyvárosias eleggyé, ami ízléstől függetlenül biztosan eltalál minden nyitott fület. (Bandcamp / Spotify)

Legendás 2019-es budai hotelbulink csodafegyvere volt a kínai származású Yu Su, akiről idén utólag is kiderült, hogy nemhiába esett rá a választásunk: “negyedik világbeli” ambient festmények, totebaggel folytatott leftfield rugózások egy szubtrópusi monszun után, sok-sok organikusan kipukkanó dubos buborék: ez Yu Su játszótere, könnyed és barátságos hozzáállásáról pedig a legjobban az tanúskodik, ha az album nyitószámát, a Xiu-t megosztjuk az Instasztorinkba a Spotiról – az így képződő háttérvideó mindent rögtön megmagyaráz. (Bandcamp / Spotify)

“Mindegyik tétel olyan, mintha egy önálló DJ-szett lenne. Ezt a véleményt én is osztom, és mégis, egy szép történetté áll össze az egész: óda a reményhez, szabadsághoz, boldogsághoz, összetartozáshoz. A számok változó tempójúak és stílusokon ívelnek át; van 4/4 és tört is, kézfelrakós eufória és visszafogottabb bólogatós – ami nincs, az egy másodperc hidegrázás nélkül. Eris úgy játszik a dallamokkal, a ritmusokkal és ezzel együtt a pulzusunkkal is, mint ahogy én a vajaskenyeret kenem meg a srácaimnak” – írta vendégcikkében Klayman, és mi nem is akarnánk erre rákontrázni, a budapesti Persephoné bulisorozat rezidens dj-je tökéletesen átadja a lényeget. Az 1994 óta aktív Eris Drew ráadásul a transz közösség, sőt, igazából az ultimate pozitív energiák szószólója: arra bátorít mindenkit, hogy ne hagyjuk magunkat felemésztődni a világ sötét oldalán, keressük inkább a másikat, a fényesebbiket, és barátkozzunk azokkal, akik szintén ezt keresik. (Bandcamp / Spotify)

Elöljárónak annyit, hogy a fenti klipet FKA Twigs (!) rendezte a wales-i producernek, ami nem kis kredit, de meg is érdemli: ha az Ötödik elemet most forgatnák, minimum ennek kéne lennie a soundtrackjének. Koreless az eddigi, szándékoltan ultraszintetikus soundját még tovább pöckölgette, és egy interjújában korábban elárulta: “Nem akarom, hogy kicsit is valóságosnak hangozzon. Nem akarok semmilyen akusztikus vagy emberi elemet. Azt akarom, hogy teljesen mesterséges, totál sci-fi legyen.” Ez sikerült, de az sem mindegy, hogyan: lebilincselően, miközben mégis a szíven keresztül hajlítja az agyakat. Talán az év legkülönlegesebb stúdióalbuma. (Spotify)

Ritmusok, textúrák, árnyékok, dialógusok. Joshua Inyang és Joshua Reid manchesteri duója úgy definiálja saját zenéjét, mint egymást átfedő pillanatokat, amik az előbb nevezett jelenségekből épülnek fel, valahogy úgy, mint amikor egy busz ablakán át fogadjuk be a valóság foszlányait egy csapadékos éjszakán. Szomorúsággal átszőtt és gyönyörűen komponált, filmszerű hangulatlemez a Hones Labour, a világban való helyünk keresésének hangja, telis-tele nyitott végű és expresszív tételekkel. (Bandcamp / Spotify)

Külön cikket is szenteltünk az egykori lo-fi house cézár új lemezének, pontosan azért, mert gondosan rácáfol azokra a néhai elképzelésekre, hogy ő és szintén hülye nevű társai (például DJ Seinfeld, aki szintén idén hozott ki egy szintén derék albumot) csak egynyári slágerek. A Tread egy kimunkált mérföldkő, amiről a Ross From Friendsként alkotó Felix Clary Weatherall azt mondta, hogy masszívan hatott rá a tény, hogy a koronaügyi lezárások alatt egy rakás cuccot hallgatott a 2010-es évek Angliájából, tehát a Burial utáni postdubstepes, future garage-os dolgokat, trekkjei pedig bólintások ennek a korszaknak. Ilyen szempontból ezt éppenséggel nem neveznénk iránymutató lemeznek, önmagához képest viszont nagyot nyit, úgyhogy itt a helye. (Bandcamp / Spotify)

Andy Stottnak volt egy majdnem kész lemeze, aztán jött a lockdown, és inkább írt egy másikat teljesen elölről. Bátor vállalás, de megérte. A manchesteri producer kimunkált dubtechnóival ismertette meg magát a világgal, hogy aztán lecserélje ezeket hömpölygő, texturális elektronikákra, amik a kimunkáltságot azért továbbra sem veszítették el – és most, 15 év elteltével megérkeztünk ide, ehhez a rendkívül bensőséges albumhoz, amiről a zenész azt mondta: szándékosan nem tisztázta le a felvett nyersanyagot annyira, amennyire megtehette volna, sőt, bevallása szerint kifejezetten kereste a hangokat, amik emberiek voltak a maguk fura asszimetriájukban, eredetiségükben. De azt is mondta, hogy a lemez dalai “elhagyatottak, melankolikusak, dacosak és gyönyörűek”, és hogy ha valaki jobban odafigyel majd, akár azt is hallhatja, hogyan visszhangozzák azt a zenei világot, amivel körülvette magát a bezárás hónapjaiban: Prince, Gavin Bryars, A.R. Kane, Bohren & Der Club of Gore, Robert Turman, Cindy Lee, Leila, Catherine Christer Hennix, Junior Boys – ezek pörögtek a zenész fülében 2021-ben. (Spotify)

“Ami egy szikla és egy kemény hely között van, az a por” – hangzik el egy ismeretlen narrátortól (valószínűleg magától az ausztrál Holly Childs írótól, akinek párja a projektben a korábban JG Biberkopf néven alkotó litván Gediminas Žygus) nagyon tudományos hangvételben a nagyon értelmezhetetlen állítás, egyelőre csak halkan döngő dobok és baljós hangmorgolódások tetején. “Összpontosíts két jelenségre: hitre és tudásra. Választanod kell az A vagy a B opció között. Ha döntésképtelen vagy, választ a port” – folytatódik a megfejtésnek hangzó davidlynchiánus antimegfejtés, hogy nem sokkal később a világ legbutább tánczenei műfaja, a holland hardstyle pronyó dobjai és dallamvezetései másszanak az arcunkba, de szétkapva, elidegenítve, az eddig hallott furcsaságok szolgálatába állítva. Persze hallottunk már dekonstruált gabbert is experimentális közegben, ezzel most nem számoltunk. Ez a húzás a költőien tudományoskodó spoken word-gondolatokkal, a sötét ambienttől a filmzenés hangulatokig ívelő, de még szomorú cimbalmot is előrángató zenei tájakba belecölöpölve egy olyan saját világot teremt, felette gyorsan haladó felhőkkel és ismeretlen energiákkal, hogy az kapásból 2021 egyik lemezét idézi elő. (Spotify)

“Úgy néz ki, itt az idő felemelkedni a többdimenziós művészet által” – írja egy kommentelő a fenti klip alatt. “Ez a basszusfutam minden alkalommal öt évet ad az életemhez, amikor meghallom” – mondja egy másik. Pszichedélia és popzene (bocsánat, future soul!) nem sűrűn jár ennyire kéz-a-kézben, de ezek az ausztrálok nem csak megoldják ezt, de úgy oldják meg, hogy attól senki ne érezze kényelmetlenül magát: amit csinálnak, az nem mindennapi, weirdo, furabogár, több színben parádézik, mint amennyit az emberi érzékszerv jóformán befogadni képes, de ez mégsem emésztendő teherként jelenik meg, hanem egy végtelen játszótérként, amibe kurva jó érzés belevetni magunkat.  (Spotify)

Ha valaki egy zsákban aludta volna át az elmúlt pár évet, annak elmondjuk, hogy a house szcénában feltűnt egy elképesztően szellős, öblös, airy vonulat, afféle újhullámos minimalizmus, ami a korai tech-hauzok kompaktságát kezdte házasítani némi egzotikummal plusz fifikásan alkalmazott dobgépekkel. Adam Pits ezt a vonalat gondolta tovább kicsit, tapintható affinitással az agytekerő pszichoacid felé illetve irányába, már-már benézve Ozora kapui mögé. A többiről beszéljen az albumborító, és hát a lemez maga, ugye! (Bandcamp / Spotify)

Veszélyes terepre evezés ON. Egy olyan lemeznek is itt a helye ugyanis, aminél megosztóbbat aligha találnánk az idei felhozatalból: vagy remegve gyűlölni fogja az ember, vagy oda meg vissza lesz érte. Danny L Harle a magas oktánszámon, felpitchelt vokálokkal működő hyperpop fontos figurája, amely műfajt jellemzően már önmagában sem értik a boomerek, de itt még mindennek tetejében agyonlocsolta eurodance-szel és rave-vel. Értetlenül állhat az ember fia a jelenség előtt, hogy ez akkor még ironikus-e, vagy már régen full őszintében vagyunk újra – ezt mindenki döntse el maga, az viszont, hogy ez az egész endorfinba oltott vidám giccs borzalmasan szórakoztató, aligha lehet vita tárgya. (Spotify)

Ha valaki megkérdezne a ’21-es legemlékezetesebb dj-videostreamről, ami elérte figyelmem homlokterét, és bele is ragadt, akkor azonnal tudnám a választ. Az ikertesókból álló dél-afrikai Major League DJz kábé letarolták kontinensüket, aztán, mint az az előbbi videóból kiderül, azon túl is hozzáláttak a hódításhoz. Nem csak a megjelenésükkel, hanem a lassú habzású, szexi bassline-okkal ügyködő amapiano nevű műfaj tálalásával is, ami nem más, mint a kwaito újragondolása, és lassan, de biztosan szedegeti áldozatait a lehető legjobb értelemben. Ezt a válogatáslemezt is nagyon javasoljuk mindenkinek, aki ismerkedne a legfrissebb afrikai tánczsánerrel, ami nagyon könnyen nagyon hamar az európai klubok küszöbét nyaldoshatja. (Spotify)

Idén ugyan nem kaptunk Blood Orange albumot, de helyette van ez! Josiah Wise a kétezertízes évek közepén-végén kezdte ápolgatni gótikus gospel projektjét, akkor a dalok még meglehetősen fájdalmas és önmarcangolós színezetet vettek fel, de a szépségük (és Wise remegő falzettója) már akkor sem hibázott. Új lemezén már az öröm hangján szól, állítólag tudatosan kizárta a heartbreak témájú dalokat – és össze is hozott egy szuperérzékeny lemezt, ami bátran mesél a fekete, meleg szerelem csodáiról. (Spotify)

A Nagy Zsánerhajlító újra becsekkolt, ezúttal egy meglehetősen sűrű szövésű összművészeti (igen, a klipeket is érdemes megtekinteni) dolgozattal, karrierjének egyben talán legkomolyabb hanganyagával, aminek teljes kibontogatása igényel némi elkötelezettséget. Tyler továbbra is a legértelmiségibb punk a reppszakmában, és ennél jobban talán sosem lubikolt még ebben a szerepkörben. (Spotify)

A Los Angeles-i Mica Tenenbaum és Matthew Lewin alkotta duó bemutatkozó álomszintipop albuma egyszerűen működik, és kész. Jellemzően mindenkinek. Akinek nem, az hazudik. És nem csak zeneileg felvillanyozó, néha cukros-dallamos csúcsokra jutó, néha átölelve megnyugtatóan vidám hullámvasutazás ez, de egy jó kis körbekacsintás bárkinek, aki az internetgeneráció tagjának érzi magát. Mert a Magdalena Bay nagyon is, elég csak ránéznünk a hivatalos oldalukra, ami egy nagy hommázs a kilencvenes évek ottlapjainak. Képtelenség nem szeretni ezt a bandát, pedig csak most kezdték. (Spotify)

A még mindig csak húsz éves Billie Eilish személyiségének legnagyobb ereje abban van, hogy szupersztárként sem hajlandó rózsaszín szemüvegen át láttatni a világot. Debütáló albuma felett a mentális egészség, a függőség és az önkárosítás témáinak őszinte feltárása miatt az aggódó szülők a kezüket tördelték, miközben a gyerekeik örültek, hogy egy popsztár ugyanolyan furcsa és depressziós, mint ők. A Happier Than Ever szintén tele van beismerésekkel, tisztán énekelve, és nagyon kevés minden marad a sorok között – legyen szó a környékén mászkáló stalkerekről, vagy azokról a fiúkról, akikkel dug, és akiknek emiatt titoktartási nyilatkozatot kell aláírniuk. Billie most sem szarozik mesélni a coming-of-age sztorijának hátülütőiről, amiből ő halmozottan részesül, hiszen még a hírnév is ráomlik. De a legjobb az egészben, hogy nem tesz úgy, mintha tudná a megoldást. Na jó, ennél már csak a lekerekített basszusokkal kibélelt, intim és minimalista zenei alapok a jobbak, amiket persze most is bátyja, Finneas rakott alá. (Spotify)

Amit ez a két New York-i jóember művelt már tavaly is a kilencvenes évek tánczenei forradalmainak alapelemeivel, ravaszul re- és dekonstruálva őket, hogy kicsit se hangozzanak régiesen, de mégis egyértelmű legyen az acid, a jungle, a trance, a lázas korai techno iránt érzett szerelem, az közel állt a fenomenálishoz. Főleg, hogy sokan próbálkoztak és próbálkoznak ilyennel, a ravenosztalgikus revival szerteszét behálózza az új klubzenéket, ők mégis úgy ragadták torkon ezt a megközelítést, hogy nagyon is mai maradjon a narratíva. AceMo és MoMA (Adrian Mojica és Wyatt Stevens) most folytatja a megkezdett utat, és továbbra sem akarnak 1994-es kalózrádiós briteknek tűnni, mint sokan mások, ellenben egy afrofuturista szemlélettel vastagon megkent, kreatív és felvillanyozó múlt előtt tisztelgést hallunk, de szigorúan előre száguldással. (Bandcamp / Spotify)

Ha Tyler a minden hájjal megkent király, akkkor Siifu a komisz punk herceg a hiphopnak ebben az agytágító, szabadfoglalkozású mezejében. És ha már előremutató lemezeket szemlézünk, akkor nem kerülhetjük meg, főleg, mert ő eddig minden lemezével csak tovább tologatta a határokat, most például tizennyolc trekken belül kokettálva trappel, jazzel, iparias karcolásokkal, a világi elvárásokba való totális beleszarással. Élvezetes lesz tovább figyelni az evolúcióját, mert van ott még mit a tejbe aprítani, ahonnan ez jött. (Spotify)

Dawn Richard kanyargós utat járt be közel húsz éves karrierje során: a 2000-es évek elején a Diddy (öregebbek kedvéért: Puff Daddy, fiatalabbak kedvéért: ő egy régen Kanye-szinten menő, öreg mainstream rapper volt) által vezetett valóságshowban tűnt fel, majd a Danity Kane és a Dirty Money nevű R&B együttesekben, emellett volt az Adult Swim animátora, vegán foodtruck üzemeltetője, a New Orleans Hornets cheerleadere, és öt albumot megjelentető szólóénekes. Ez a hosszú ív magában foglalja a kereskedelmi siker pillanatait és a szeszélyes zeneiparban való elutasítás időszakait is. Most pedig az észak-karolinai indie kiadónál, a Merge-nél találta meg magát a hatodik LP-jével, ami egy szép, nagy, kerek, élvezetes egész. (Spotify)

“Nem kell hangosnak lenned ahhoz, hogy előrehaladj” – mondta egyszer a londoni (korábban általunk csak minimalista R&B-ként felcímkézett, ma már egyre inkább “csak” minimalista) énekesnő, akaratlanul is mission statementbe bonyolódva saját művészetéről, ami erre a 2021-es albumra elment egy még az eddiginél is avantgártabb, bensőségesebb irányba. Lehulltak a pehelytollak, súlyt kaptak a szavak a még mindig szellős, de néhol már a korai Sonic Youth-ot idéző hangulatokba ágyazott, nyers gitárokat sem elutasító zenei alapok tetején. Nagy felismerések lehetőségét magában hordozó, befelé figyelős fagyos téli esték kuckózós alapanyaga a Colourgrade, próbáljuk ki nyugodtan. (Spotify)

Ha az év (szerintünk) legtöbb izgalmat hordozó 20 magyar lemezére is kíváncsi vagy, akkor 👇🔥

Published December 28, 2021. Words by Unger András.