3 új lemez, amivel rácsaphatsz az örömhormonok seggére

Kezd kissé nyomasztóvá válni, hogy még mindig sötét van délután ötkor, úgyhogy ideje kezdeni ezzel valamit a magunk eszközeivel. Ami nem az, hogy Nutellába forgatott vaníliás karikát küldünk házhoz, kipostázunk néhány Margitszigeten felhasználható sétautalványt, vagy izzasztó otthoni edzéstervet állítunk össze, mert bár ezek is működhetnek a feelgood érdekében, mi inkább maradunk a jó öreg zeneajánlónál. Három friss lemez, háromféle hátszél a hangulatnak!

Micronaut – Olympia (Winter Games)

Talán nem haragszik meg Stefan Streck, azaz Micronaut, ha azt állítjuk róla, hogy a puha szívre céloz, de éles aggyal teszi ezt. Lemezein mindig az adott cél szolgálatába állított, ügyesen rétegzett gépi eszközhasználat ad randevút a popzenei érzékenységnek: az endorfinlétrán hatásosan felfelé tekeredő dallamai olyanok, hogy egy kicsit más dőlésszögből felépítve kiforoghatna belőlük Tomorrowlandes sípolós EDM éppúgy, mint a Glass Animals következő slágere. Ő viszont végig a helyén tartja a vonalzót, és marad az átgondoltan szőtt elektronikánál, konstans pozitív előjellel, hogy az még egy vasárnapi családi ebédnél is összefonja a generációkat.

Új albuma a télisportok témájára csúszott rá: az Ice Hockey játékos indulására maszkulin basszusködök lebegnek rá, a Figure Skating épp úgy nyílik ki, mint egy okosan felépített koreó a műjégen, a Curling franciás bohémságával rezonál a jégen csúszó kövek előtt sepregető sportemberekre. És akkor a legtöbbeket érintő szabadidős télisportról, a Snowboardingról még nem is beszéltünk, aminek dal-alakja itt egy életigenlő, havas emlékeket borostyánba záró postdubsteppé formálódik. (Micronautot ráadásul napokon belül el lehet kapni Budapesten is.)

Jacques Greene – Fantasy

Ki emlékszik még a kora 2010-es évek future garage zsiványságaira, tehát azokra a dolgokra, amik akkor születtek, amikor a még minőségi ős-dubstep körül végleg elfogyott levegő, és többen kinyitották az ablakot, hogy új utakat keressenek? Na, hát Jacques Greene sosem volt dubstepes, sőt, montréali lakosként UK bassheadnek sem nevezhető, viszont felült erre a vonatra, és tökjól elirányította. A törések mindig is ott voltak a zenéjében, és ez ezen az EP-jén sem változik, ami viszont a korábbiaknál is többet épít magába a Burial-féle nosztalgiahányadosból. Bólogatós hangszobrok elhaványuló rave-emlékekből: ez a Fantasy huszonegy perce, amit úgyis újra el fogsz indítani.

Shinichi Atobe – Love of Plastic

Különleges lemezt hagytunk a végére, olyat, amilyen különleges az alkotója. Shinichi Atobe a japán Szaitama prefektúra azonos nevű székhelyén lakik, de ezen kívül nem sok nyoma van a létezésének, csak egy sor release, amik mind egy szálig lefejtik magukat a megszokott klubzenei kánonról, saját univerzumot jelölve ki maguknak. Úgy, hogy mindeközben bedobott egy 13 évnyi (!) szünetet is, 2014-ben térve vissza a pástra. Zenéi a mikrohauzra emlékeztetően szikárak, a dubtechnóra emlékeztetően szétmállósak, de a diszkóittas klubbengerek érzelmeit hordozzák magukon.

Bizarr elegy, főleg, hogy az alkotó még a beszámozott számcímek megkavarásával azt üzeni, összevissza rakosgatta fel azokat a lemezekre. A recept márpedig folytatódik új albumán is, és nincs jobb aktuális soundtrack nála egy munka utáni erkélyes staubhoz.

Published February 01, 2022.