Még a nyár elején javasoltunk hallgatnivalókat a hétvégi balatonozáshoz, eljött az idő egy újabb etapra, hiszen termés az akadt eddig is bőséggel, mi pedig válogattunk belőlük jó kedvvel, különböző hangulatokhoz, mediterrántól a sötétig, amelyekben egyetlen közös vonás azért van: fittyet hányva lehet velük átvészelni a dugókat az M7-esen.

Club Meduse compiled by Charles Bals

Vannak lemezek, amiket csodás húzás nyáron elővenni és vannak lemezek, amik eleve arra készültek, hogy ezekben a forró hónapokban hallgassák őket. Az egyik legjobb példa az utóbbira a fekete öves lemez díler Charles Bals májusban megjelent válogatása, a Club Meduse, ami a Cote D’Azur-ön 1977 és 1990 között eltöltött nyarainak állít emléket. A Club Meduse-zel az élet egyszerű és leginkább mezítláb zajlik, minden pillanat emlékezetes, a napok a kemping diszkójában érnek véget, a zenék hátterében pedig szinte hallani a tücskök és kabócák zizegését. Ahogyan a kiadvány kísérőszövegében írja, Charles Bals kedvence mégis az, amikor pirkadat környékén, mint fiatal szerelmesek, úgy találkoznak a lila égbolt alatt a nappal és az éjszaka és új energia tölti meg a levegőt elektromossággal bárminemű erőlködés nélkül. Ha ez a pillanat egy hely lenne, ez lenne a Club Meduse, ha pedig aláfestő zenéje is lenne, akkor ez a lassan csordogáló, selymes és álmodozó számokból álló válogatás lenne az. Hallgassátok, mert még van pár hetünk ebből a pillanatból! (MÁ)

Ross From Friends – Family Portrait

Kevés mikrotrend kavart akkora mikrovihart (és kapott külön megfejtőcikkeket) az elmúlt időszak elektronikus tánczenéjében, mint a három évvel ezelőtt gejzírként a YouTube-algoritmus ajánlásai közé süvítő lo-fi house. A sistergős, tompa alapokra húzott nosztalgikus vokálmintás zenék és azok jellemzően hülyenevű alkotói azonnal magukra rántották azokat, akik a félironikus zenei mémek közül korábban a vaporwave-re esküdtek, az új zsáner hálószobaproducerei közül pedig pikpakk a premierligába kerültek néhányan, DJ Seinfeld és DJ Boring mellett elsősorban a Ross From Friends néven futó Felix Weatherall, akinek ez a zenéje már négymillió view felett jár a tyúbon.

Érthető, hogy ő mára már szeretné lerázni a rá aggatott bilincseket, a törekvés a Napnál világosabban tetten érhető a bemutatkozó nagylemezen, főleg, hogy Weatherall ráadásul egy témára húzta fel ezt a már-már intim ötven percet: az album fő inspirációs forrása a saját szülei, akik születése előtt, 1990-ben soundsystem bulikat toltak szerte Európában, így ő egy kicsit a klasszik rave-éra előtt is fejet akart hajtani, amiben igazából már nem lehetett része. A lemezből kihallani protoacidhouse-t, breakbeatet, de mindenekelőtt sok bensőséges melódiát, amik miatt kiváló nyárbúcsúztatós-naplementézős aláfestő lehet belőle. (UA)

Gang Gang Dance – Kazuashita

Elég már csak ránézni is a Gang Gang Dance új nagylemezének karmazsinvörösen izzó borítójára (nyitóképünkön), hogy megsejtsük, ez lehet a nyár zenéje. Az egyszerre megnyugtató és felvillanyozó árnyalat mögött egy marsbéli tengerparti táj képe rajzolódik ki, egy furcsa, veszélyes és hívogató utópia, ami ha létezne, már nem ezt a cikket olvasnánk, hanem ott sütkéreznénk a perzselő partján. Ha pedig el is indítjuk a lemezt, a rövid bevezető után azonnal olyan extázishullám ránt minket magával, amit idén már nehéz lesz bárkinek felülmúlnia. A J-TREE csak az első szám a Kazuashita-n, de belefért egy nyíltan politikai hangvételű monológ, amivel rögtön lefektetik, hogy melyik oldalon állnak ezekben a vészterhes időkben, majd kontrasztként a kiállást egy olyan elsöprően idealista refrén követi, amitől pár pillanatra levegőt venni is nehéz.

Muszáj, hogy még egy ilyen rövid ajánlóban is külön szót kapjon a zenekar nagy erőssége, az énekes, Lizzi Bougatsos, aki konkrétan arra született, hogy ebben az együttesben énekeljen. Édes, de semmiképp sem evilági hangja úgy bűvöli meg a hallgatót, ahogyan a görög mitológia múzsái a kalandorokat. A brooklyni csapat másik erőssége egyébként az avant-garde jazzre emlékeztető elemeket a populáris elektronikus zenével és elvarázsolt harmóniákkal elegyítő hangzása.

A Gang Gang Dance egészen kivételes zenekar volt a Warp records-os éveiben és előtte, de több mint nagy öröm, hogy gyakorlatilag tíz év kihagyás után úgy tudtak visszatérni, hogy bár a koncepció nem változott semmit, mégis újra csodás és aktuális üzenet tudott születni belőle 2018-ban. (MÁ)

Donato Dozzy – Filo Loves The Acid

Amikor ezt az albumot elkezdtem hallgatni, az első tíz másodpercben visszakerültem a kétezres évek közepének első minimál alkotótáboraiba a gyenesdiási nagyrétre, ahol talán először eszméltem rá, hogy az acid tud úgy dallamos lenni, hogy könyékig beletúrjon a szívem kamráiba. Aztán Donato Dozzy be is éri ennyi romantikával, innentől kezdve egy olyan erősen funkcionális savmenetre csavarodunk rá, ami a producer sokkal kevésbé kísérleti oldalát mutatja be, cserébe úgy lehet mutatni vele a fakkot a mögöttünk álló munkahétnek, mintha több munkahét innentől kezdve nem is következne be az életünkben. Elsősorban a fekete technósereg katonáinak ajánlott egy közös utazós bólogatáshoz, a zene által gyorshajtásra hajlamosuló sofőröknek kevésbé, erre vigyázzunk, kérem. (UA)

Published August 17, 2018.