5 új album délutáni éjszakákhoz, szürke egekhez, tejködökhöz

A friss és érdekfeszítő nemzetközi zenékkel folyamatosan gyarapodó Spotify-playlistünket ugyan folyamatosan gyarapítjuk, azért néha kedvünk támad kiemelni pár új lemezt, főleg, ha olyanokról van szó, amiket érdemes egy ültő – illetve természetesen fekvő – helyünkben végighallgatni. És hát olyanokról lesz szó, mert a korszellem mostanában eléggé látványosan kitüremkedő arányokban hagyományoz ránk ilyen, morfondírozásokhoz, merengésekhez illő, a világ káoszában önmagunk ráncba szedését legalább ideig-óráig elősegítő albumokat.

Mi mutatunk hetet, ti meg nyugodtan kommenteljétek a vonatkozó FB-poszt alá, ha még tudtok hasonló mederben folydogálókat.

A dél-angliai üdülővárosból származó Averyről könnyű nagyot, de egyben igazat mondani a túlzásba esés vádja nélkül. Hiszen tényleg korunk egyik legfigyelemreméltóbb gépzeneszerzője, tíz éve formálgatja saját galaxisát, amiben ismerős motívumokat hint be titkos csillagporával, alakítja át a klubzenét kozmikus háttérsugárzássá, rak össze olyan trekkeket, amik úgy lőnek ki szinte instant klasszikussá válva az ionoszférába, hogy közben nem öregednek köldöknézős unalommá.

“Egy barlang, amiben elveszhetsz, miközben egy lobogó fényt követsz, előre, reményteljes lépésekkel, a kedvenc embereiddel” – fogalmazta meg ő maga új lemezének mivoltát. Tökéletes metafora, ez meg itt fent egy nagyívű utazás romantikusan csilingelős IDM-től a sűrű breakbeates elsöprésig, ami ötvenhét percen át pucolja kifelé a lelkünkből a dzsuvát.

Újrahangolta eddigi tónusát a paplan alatti szomorkodós pillanatokat desztilláló, keserédes dalokat író ausztrál énekes-dalszerző: eltűntek a mindenféle irányokba bekukkantó hangképek, helyettük viszont szinte a tökéletességig csupaszította le dubosan lomha és postpunkosan sajgó dreampopját. Mintha a Chromatics akarna Massive Attack-dalokat írni. De egyikről sincs szó, hanem Carláról van, aki létrehozta eddigi legérthetőbb és legelérhetőbb albumát, szám szerint a harmadikat.

Globálbasszus-zenei hagyományokból táplálkozó, de kivételesen eredeti létformák Dinamarca dalai (akiről előbb gondolná az ember, hogy angolai újhullámos producer, mint hogy svéd): szellősek, ritmikailag meg-megtörtek, és mindehhez szívfacsaró dallamokat rendel, többnyire lebegős textúrák alakjában. Ha csak egy trekket kellene tőle meghallgatni ismerkedésképp, akkor ezt a hihetetlen hibridet, a reggaetont trance-szel elegyítő Dino-t ajánlanánk. Aztán ha ez megvolt, már ajánljuk is új lemezét.

Fantasilandia című 2019-es lemezének folytatása a maga egzotikusan keserédes nosztalgiájával hétfői munkaelhessegetésekhez, szerda esti borozásokhoz, és vasárnapi ablakokon kifelé bambulás mellé egyaránt sikerrel alkalmazható. Eleve, aki ilyen számcímeket pörget ki magából, az ne érdemelné ki a figyelmet? Költői volt a kérdést, reméljük, már rég megnyomódott a play.

Ha a könnybelábasztóan elégikus elragadtatásnak van zenei megfelelőjét keresné valaki a közeletekben, akkor most állítsátok meg. Malibu, a francia ambientzenész finoman szólva sem a mennyiség megszállottja, cserébe minőségben olyan dúsgazdag, és bárki által magáévá tehető, amit átad a világnak – mint valamiféle nagy, közös boldogságemlék a kollektív tudatunkból -, hogy egy szavunk nem lehet.

A végére mindenképp szerettünk volna valamilyen mélybarlangi ambienttel zárni, ami a végletekig lelassítja az időt, és elsimítja bárminemű nyugtalanságainkat. Meg is találtuk Jonathan George Fox új lemezének formájában, amit ezúttal Flight Coda néven terjesztett elő (mert egyébként számos néven zenél, úgy is mint Power Therapy, Sentry, Foundling). Álomszerű téli mikroszimfóniák hosszadalmas esti gyertyaégetésekhez:

Várjuk a további ajánlásokat!

(Szavak: Unger András)