A lelki béke szigetei: 3 új album vízpartokra, felhőbambuláshoz, merengésekhez

Pörögnek a fesztiválok, heves a tempó, néha kell a nyugtató zenei táplálék a lejövősebb sokadnapokra. Ennek szellemében ajánlunk három új és csúcs lemezt ezekre a pillanatokra.

Ha egy, az elektronikus zene lelketlenségéről szónokló hang tulajdonosát kellene végérvényesen térdre kényszeríteni egyetlen előadóval, akkor gondolkodás nélkül esne Caterina Barbierire a választásom. Ő az élő tanúsítványa annak, hogy a kísérleti zene nemhogy nem csak fura zajok próbára tevő halmaza lehet, de egy olyan szívbemarkoló, műfajokon túlmutató entitás is, ami egyéni beállítódásoktól függetlenül tud ellenállhatatlan lenni, mert mintha valami univerzálist ragadna meg az emberiség kollektív érzelmi hive mind-jából. Vagyis souljából. Bilincseljenek téged is a kanapéhoz a keserédes melódiák, amiktől nehéz lesz szabadulni, de éppen ez a jó bennük:

Nagyon pontosan megírta a Bandcamp hírharsonája e lemez kapcsán a sajnálatos előzményt, miszerint rájár a rúd mostanában az ambientre. Köszönhetően azoknak a kiárusítóknak, akik meglátták benne a wellbeing-spiri-énidős trendek aláfestő zenéjét, és egyik napról a másikra névtelen zenehegesztők armadája kezdte gyártani futószalagon a hangulati szőnyegeket – persze ötletek és elgondolás nélkül, lényeg, hogy százával készüljenek az ilyen playlistek a műanyag szintilebegésekkel, amiket aztán lehet tolni az emberek orra alá, nesze, erre békélj meg magaddal, ne is gondolkodj, namasté. Loris S. Sarid viszont jött, és nem csak elektronikus gépeket hozott, de kalimbát, marimbát és harangjátékot, rögtön egy post-newage-ben fürdőző nagy adag organikus játékosságot importálva a zsánerbe. Az eredmény az a fajta meditatív derű, ami rögtön valami délkelet-ázsiai apró szigetre teleportál, és egyben azzal húzza fülig mosolyra a szánkat, hogy a létező legvisszafogottabban mutatja be: egyáltalán nem kell még a fifikásan kreatív chill zenét elfelejteni, sőt, vissza lehet adni szépen a büszkeségét.

Bevisz az erdőbe a francia zeneszerző – ha röviden kellene megfogalmaznom, hogy mit csinál. Karon fog minket, és húz a sűrűjébe, ahol egy olyan világot teremt nekünk, amiben nincs más dolgunk, csak figyelni és feloldódni. A távolról beszűrődő, szürreálisan hangzó, de sosem zavaró hangképekre, a suttogásokra, kattanásokra, sertepertélésekre, lassan mozgó enigmatikus dallamfoszlányokra, amik így együtt a minket körülvevő természet (mert ugye még mindig az erdőben vagyunk) ódon óraművé összeálló, olykor kibogozhatatlan szerkezetének működési soundtrackjének tűnnek. Atkinson jóformán nem is zenél, hanem misztikus regényt ír, csak betűk helyett hangokkal. Ne csak belelapozzunk, hanem engedjünk teret neki:

Szavak: Unger András

Published July 10, 2022.