A technó mindig fekete volt, és nem csak a pólóinkon

Szerencsére ma már nem kell cikket írni a gátlásoldó, velőtrázó, plafonokra vízszintes verejtékpára-óceánokat kicsapó elektronikus tánczene szülővárosairól, Detroitról és Chicagóról, mint ahogyan arról sem, hogy az első technóproducerek és dj-k mind egy szálig afro-amerikaiak voltak. Juan Atkins, Kevin Saunderson, Derrick May, Blake Baxter, Carl Craig, Jeff Mills vagy akár Robert Hood örökségét mindenki tengermélyen tiszteli, és Budapestre is elég bármikor bármelyiküket elhívni, a teltház többnyire garantált.

Kevesebbet beszélünk azonban a konkrét egyénekről leválasztva magáról a jelenségről, vagyis arról, miként alakulhatott úgy, hogy a klubok lettek a színesbőrűek mentsvárai. Pedig ha valamikor, akkor most kell erről beszélni, amikor forrongnak az utcák a tengerentúlon egy újabb ártatlan fekete halála miatt. Amikor elkezdtem írni ezt a cikket, éppen befutott anyaoldalunk, az electronicbeats.net főszerkesztőjének, Whitney Weinek az írása ugyanebben a topikban, aki Ta-Nehisi Coates amerikai újságírónak a saját 15 éves fiának írt, könyvhosszúságú levelét (Between the World and Me) idézi, amiben arról fogalmaz, mennyire demoralizáló bír lenni feketeként élni az Egyesült Államokban, és mindezt egy fárasztó tánchoz hasonlítja:

“Nem csak a világ erőszakosságától tartottam, de azoktól a szabályoktól is, amiket arra hoztak létre, hogy megvédjenek tőle. A szabályoktól, amik arra késztetnek, hogy kifacsard a tested, hogy az megfelelően álljon, amikor kilépsz az utcára, aztán haptákba állj újra, hogy komolyan vegyenek a munkatársaid, majd ismét megfeszítsd, hogy ne adj okot a rendőrségnek az intézkedésre.” Coates szerint ez egy élethosszig tartó performansz, amiben a környezet irányítja a fekete testet, és nem az magát.

Ennek a nyomasztó analízisnek a tükrében jelenik meg a szabadformájú tánc, a velünk született, ritmikus mozgássá redőződő impulzus, ami tulajdonképpen egy sor normatív kóddal megy szembe, afféle illetlen magatartás, a lázadás koreográfiája, az ellenállás gesztusa. Ezért nem meglepő, hogy

a kontrollfetisiszta normák elől a testeket szabadjára engedő, táncos rave-be menekülés aktusa eleinte a színesbőrűek közösségeiben tört utat magának, és az első klubok a feketék, sőt, a meleg feketék, és más kisebbségek safe space-ei voltak.

Ha jól megfigyeljük, már maguk a technóhelyszínek is lenyomatai ennek a menedék-jellegnek, és ez a mai napig így van: amiképp a világ gazdag nagyvárosaiban a kultúra komolyabb intézményeit a társadalmi elit építi, tulajdonolja és üzemelteti meghatározott céllal, addig a marginalizált csoportok által felnevelt szcénák elfoglalt és újrahasznosított ipari létesítményekben, erőművekben, pályaudvarokon, raktárakban (sőt, a kedvencünk: Tbilisiben a Bassiani egy stadion földalatti gyomrában, a KHIDI nevű klub pedig egy gigantikus beton hídfő belsejében) találnak otthonra és érzik jók magukat.

A kitaszított emberek kitaszított épületekben szeretnek táncolni.

Érdemes tehát minden egyes alkalommal emlékeztetnünk magunkat, amikor egy kicsit is úgy gondoljuk, hogy minket nem érintenek a tőlünk 8000 kilométerre zajló tüntetések, hogy az elektronikus zene, ahogy az feljebb kiderült, maga is fekete protestzene. Hogy amire táncolunk, amire megmegyünk a haverokkal, amire megöleljük majd egymást az első adandó alkalommal, amikor végre lehet ilyet a koronavírus utáni időszámításban, azt mind-mind egy olyan közösségnek köszönhetjük, amelyiknek a zenei kultúrájából a fehér ember az elmúlt években aránytalanul profitált.

És amely közösség a teljes amerikai történelme során folyamatosan traumák sorozatával nézett szembe, a rabszolgaságtól kezdve az elnyomott alapvető emberi jogokon, majd a térdre kényszerítő munkanélküliségen át a fokozódó városi erőszakig és az elkeseredettségből szárba szökkent függőségekig, roncsolt életekig.

A technót úgy alkották meg az ősatyák, a Belleville Three, hogy a fekete szabadság kiútjait új módszerrel, egy akkoriban merő sci-finek számító zenével kezdték vizsgálni, aminek hangzását nagyban alakította, hogy otthonuk, Detroit a szemük előtt zülött le nyomorúságos és egyben félelmetes hellyé a kilencvenes évek elején. A technó és house öreg kontinensünkre költözésekor a fehér zenerajongók lehámozták róluk ezeket a traumákat, és ma már puszta hedonista maratonokként tekintünk a hétvégi bulikra – de éppen ez az, ami miatt kötelességünk újraértelmezni és mélyen meggyökereztetni magunkban a műfaj történeti kontextusát. Mert

persze, a táncot élvezni kell, de sose feledjük, hogy ez a menekülés a mindennapokból eredetileg kinek a menekülése volt.

Ha szeretnéd tovább bővíteni a tudásodat a témában, esetleg anyagilag is támogatni a Black Lives Matter ügyét, a Telekom Electronic Beats nemzetközi szerkesztősége összerakott egy nagyon szép dokumentumot, tele hasznos forrásokkal, linkekkel, olvasnivalókkal. Klikk ide!

Published June 05, 2020. Words by Unger András.