12 tavaszbehúzó és légnemű zene a CityMatinés Adx-től

Kedvenc tizenkettő agytágító-alakformáló zenéket bemutató sorozatunkban eddig Galactic Jacksont, a LavaLavás Tolot, a Pursuit of Acid-os Mankindot, a női technó-divízió elnökasszonyát, Laut, az egyre nagyobbakat menő CT Kidobót, a régiiskolás lemezelőt, Po:tit, az elektró-fókuszú Metronóm sorozat házigazdasszonyát, Aurint, a komfortzónánkon kívülre helyező AIWA-t, a győri technó donját, Sikztaht, a Farbwechseles Yinnát, a török-magyar bulikapcsolatok ápolóját, Vedatot, illetve a mindig színes dj-szetteket elhelyező Soundbanket, és a Raveyard-rezidens Detective Kellyt kértük fel, hogy egy-egy tematika mentén szedjenek elő nekünk pontosan egy tucat valamilyen szempontból favorit számot (miközben tudjuk persze, hogy ezeken kívül van még mindenkinek sokszáz másik kedvence), és támogassák meg azokat veretes indokokkal.

Következő jelöltünk Balogh Ádám, azaz Adx, akinek szinte valamennyi családtagja magasra értékelte az elektronikus zene korai legendáit, neki már öt évesen Kraftwerk és Vangelis kúszott a fülébe képeskönyv-nézegetés közben, az alsó tagozatos órák szüneteiben pedig már általa lettek bekalózkodva az osztálytermi hifibe a house válogatás CD-k. A lemezjátszók 2002-2003 léptek a képbe,  és ebben az időszakban indultak meg barátaival az akkori Pesti Est-et felcsapva az aktuális bulikba, legyen az break, dnb, goa, house, minimál, rap vagy akár reggae. Egyenes volt az út a passzív partizásból az aktív szervezés felé, így 2012 évében – Magyarországon akkor még érthetetlen módon – nappali táncos összejöveteleket kezdtek szervezni CityMatiné néven, majd hogy a nyári szezont kibővítették télre, zárt térbe is a RAW sorozattal, aminek aztán otthona is lett az Aether Clubban. Ádám stílusát a szépre való törekvés és az alvilági ravaszságok közti bolyongás jellemzi, szeret elveszni a részletekben, hogy aztán a harmóniát a feje tetejére állíthassa.

Át is adjuk neki a gondolatok szövegbe öntésének lehetőségét – viszont ezúttal nem a képzelt táncteret ráncba gyűrő bangerek fognak sorakozni, hanem az “elszállogatós nyugalom” kerül  a fókuszba. Jöjjön az a tavasz, aztán végre a nyár:

John Tejada – The Haunting of Earth

Annyira konzisztensen tudja hozni ezt az egyedülálló hangzás világot és zenei jellegzetességet, hogy nagyon nehéz volt kiválasztani melyik zenét tegyem tőle a piszkos 12 közé. Aki még nem ismeri, szívvel ajánlom a katalógusát!

Malin Genie – Solar Boat

Legendás megjelenés egy legendás, sajnos azóta megszűnt kiadón. Nem csak a lemeztáskában elengedhetetlen kellék, de a mindennapi életben is jó társ, például soundtrackelt már autórádióról szociovideót a Hős utcában egymás mögött ritmusra masírozó kétes alakokhoz.

John Tejada – Penumbra

Na jó, akkor legyen két Tejada szám, miért ne? Csak, hogy egy kevésbé experi oldalát is megismerhessétek.

Laughing Man & Viktor Udvari – Shades (Teluric Remix)

Külön öröm volt rábukkanni egy külföldi lemezbolt oldalán Viktor Udvari Berg Audiós megjelenésére, igazán illusztris társasághoz csatlakozott itt is! Nem tudom megunni ezt a zenét, és a mai napig leszakítja az arcomat a benne lakozó zseniálisan egyszerű basszustéma.

Gorge – Xaxax

Amikor a deep house még nem szitokszó volt, és akadt ennek az egyszerűségnek egy csodálatos bája. Szerintem a megfelelő pillanatban még tudja hozni.

Tornado Wallace – Warp Odyssey

Habár ez valószínűleg nem kölcsönös, de Vangelist a családunk részének tekintem, legalábbis ha azt nézzük, mennyi pillanatnál volt ott velünk rezgő levegőrészecskék formájában. Tornado Wallace meg talán örülne, ha tudná, hogy így egy lapra kerül vele az általa elénk varázsolt világgal:

Dirty Mongre – Cream

Egy régi Digweed-mix által megismert klasszikus, ami mindig képes új értelmet nyerni.

Kuniyuki Takahashi – Precious Hall

Mindig (is) érdemes Japán felé kacsintgatni, ahol a zenéhez való hozzáállás nagyon érdekes mélységekben húzódik. Pedig pár éve még tényleg tiltott volt a táncolás az egész ország területén, mert tiszteletlenségnek számított.

Tigerskin – Baja California

Nagyon kellemes meglepetés volt egy régi kedvenc előadótól, hogy ismét elővette elszállogatós énjét. Igazi felfrissülés volt nyáron ebbe a megjelenésbe belefutni, és nem mellesleg párját ritkítóan parádésan szól az egész, úgy, ahogy van.

Lone – Blue Moon Tree

Ezt a zenét Csizmás Andrisnak köszönhetem, akit amellett, hogy sok menő jazz formációból lehet ismerni, a Freakin Disco bassfelelőse, és még egy laptop touchpadjéről, egy csomó YouTube-ablakon át is érthetetlen pontosággal tud keverni. Az albumot megjelentető R&S kiadó is erősen ajánlott hallgatmány.

Theoretical Speed featuring John Camp and Greg Paulus – 40 Grams of Latency

Nagyon szépen mutatja a műfajok közti átjárhatóságot, hogy egy elsőre gyanúsan gyenge minőségűnek tűnő hangmintára szépen lassan milyen komoly dzsem épül. A lehetőség végtelen:

Mathew Jonson – Panna Cotta

Végezetül pedig egy nagy klasszikus – mert ennek az úriembernek a hangzását sem tudom megunni. Reméljük, máskor is megtisztelik bizalmukkal légitársaságunkat!

Published February 19, 2021.