Nem kell neki hátszél: a dél-afrikai Amapiano már az európai klubokban lüktet

Tavaly augusztus. Aszfaltolvadásig hevült munkanap. A végén járok, óvatosan felmozgok az átizzadt forgószékből, de nem jövök még ki a tökéletesen egészségtelen laptoprobotos garnélapózból, hanem elkezdek krúzolni a böngészőben, mintha nem ezt tettem volna reggel óta. És akkor szembejön. Major League DJz in the Lab LDN, szól a Mixmag a frissen feltöltött új videójáról. Hadd menjen, hopp! Bármi is legyen az, mert sosem hallottam még ezekről az arcokról, akik ikreknek tűnnek (azok is).

Elindítom mellékvágányon a háttérben, szokatlan pulzálás, jó lesz ez. Közben nyitok még egy-két ablakot, nézzük, hol tart a világ a lejtmenetében, hogy aztán éppen erre a pillanatra térjek vissza. Ami, mint utólag kiderült, nem is pillanat volt, legalábbis nekem – hanem momentum:

Azonnal felderítő módra váltottam,

tudnom kellett, mi ez a zene, ami alig 114 BPM-en csoszog, mégis extatikus fülledtséget hordoz a sorai között.

Az hallatszott, hogy az amapiano nevű, a helyi elektronikus tánczenei műfajokban – kwaito, bacardi, afro house, gqom – amúgy is tobzódó Dél-Afrikai Köztársaságban (amúgy már tíz éve) fogant műfaj a hardcore techno sebességét hozó, az elmúlt években számos előremutató zenei fesztivál által felkapott tanzániai singelinek a totális ellentéte a maga lassú sodrásával és a karcos nyersesség elvetésével, de az is, hogy a recept további összetevői is borítékolták a lehetséges, minden korábbinál erősebb felfutását.

Egyrészt a visszafogott tempóhoz simogatóan meleg, szubtrópusi vibrálást rendeltek. Hallgatjuk, és szinte elkezdi nyomni a tenyerünket a koktélpohár. Egyetlen hang sem bántó vagy agresszív, helyette szelíd és lekerekített, a lábdobok csak afféle jelölőként sepregetnek a ház táján – a ritmus karakterét leggyakrabban a rönkdobként ismert faragott ütőshangszerből előcsalt, értelemszerűen fásan kongó, sűrűn beékelgetett hangok adják.

És persze rendkívül táncbarát módon repetitív az egész.

És akkor ott vannak még a felsercenő shakerek, a leheletszerű vagy éppen dzsesszes akkordokat felvállaló szintik, a soulful deephauzokra emlékeztető vokálok, vagy az előképnek is tekinthető kilencvenes évekbeli kwaitóból (ami nagyon leegyszerűsítve Dél-Afrika válasza volt a house-ra) ismert reppszerű énekbeszédek, amik szintén suttogósabbra vették a figurát az amapianóban.

Ezzel a kifejezetten kedvesen pulzáló – néhol meg nagyon is szexi – karakterrel vált az amapiano a dél-afrikai éjszaka és a vágyott jólét soundtrackjévé, de volt még egy nem annyira titkos összetevője a 2017-2020 környékén elindult felívelésnek: a koronavírus-járvánnyal járó létbizonytalanság fontos adalék lehetett a kontextusban, aminek kereteiben ez a pozitív töltetű, reménykeltő műfaj újult erőre kapott, és mára Afrika határait is elhagyta.

“Amikor egy Amapiano dal megszólal, az egy jóleső frekvencia. Szép időkre asszociálsz tőle, elfeledteti veled a fájdalmat. Jöhet valaki a legrosszabb körülmények közül, amikor egy ilyen bulira felöltözik, úgy érezheti, övé az élet. És abban a pillanatban nem számítanak a problémák”

– mondja Thabang Moloto a műfajt fénybe helyező dokumentumfilmben, a Shaya!-ban. Márpedig jól érezni a legtöbben szeretjük magunkat, különösen tánc közben, pláne ha még hasonló emberek is vannak velünk.

Ennek aláfestésére pedig kifejezetten alkalmas ez a zene, főként, hogy az amapiano trekkeket érzékelhetően lemezlovasokra szabták. Egyrészt elvitathatatlan a minimáltechno szettekből jól ismerhető folyamatzene-jelleg, a megszokottnál is nehezebben belőhető, hol ér véget az egyik szám, és hol kúszik be a kövi. De a hivatalos (!) Spoti-playlistben is beszédesek a kábé hatperces átlaghosszok.

A forró, de repetitív amapianót tehát egy Európában szocializálódott klubber is könnyebben fogadja be a fenti tulajdonságai révén, nem csoda, hogy a helyi producereket már bőségesen hívják ide-oda Belgiumtól Londonig (magyarországi vendégszereplés híre egyelőre nem jutott el hozzánk), és már a Beatporton is kapott saját szekciót a műfaj.

Az amapiano népszerűsége ráadásul közvetlenül javított a művészek életminőségén is. Ők többnyire közepes vagy alacsony jövedelmű családokból származnak, és a kezdetekben leginkább alkohollal fizettek nekik, vagy be kellett érniük a puszta ténnyel, hogy egyáltalán felléphetnek.

A 2020-as évek elejére aztán a műfaj ténylegesen felrobbant, a streaming toplistákat uralva az ország de facto tánczenéjévé alakult – annyira megkerülhetetlen lett, hogy alig van klub, ami kihagyná a zenei palettájáról, és még a más műfajokban mozgó előadók is beépítenek elemeket a dalaikba.

Az áttörésen túlesett amapiano producerek pedig már élvezhetik a fizetett fellépések és jobb stúdiók előnyeit, és jóval nyugodtabb körülmények között írhatják újabb slágereiket – amik ráadásul már egészen mások, mint akár csak 3-4 éve: a mozgalom kulcsereje az együttműködő közeg, az önzetlen szellem, a folyamatos zenész-énekes kollabok, amik egyszerre űzik, hajtják előre az amapianót az új ötletek útján.

Ennek megfelelően, mint minden komolyan venni érdemes műfajnál, itt is megjelentek már a szubzsánerek, például a Kelvin Momo nevével fémjelzett, lounge-osabb private school amapiano (utalva a magániskolák szofisztikáltságára, ennélfogva kevésbé mainstream jellegére), illetve a Mellow & Sleazy által a bacardi house-zal összeboronált, keményebben ütlegelő ritmusokkal felruházott rekere vagy nkwari.

A lendület pedig nem csak horizontálisan, új ágak megjelenésével-kibomlásával, de felfelé is visz: miközben a helyi disztribúciós cégek megerősödése mellett már a major lemezkiadók is felültek a vonatra – két példát említve: Kabza De Small kiadója a Sonyval kötötte össze a szálait, a stílust népszerűsítésében nagy tortaszeletet tulajdonló DJ Stokie pedig a Universallal írt alá -, Angliában meg Ghánában már AMA fesztivált is csináltak, Drake már nyilvánosan rajong a zenéért, Ed Sheerannek és Jorja Smithnek már ilyen irányű közreműködéseik is vannak, és egymást könyöklik le az amapianóval foglalkozó cikkek is az elektronikus zenei magazinokban.

Nem úgy tűnik, hogy ez egy egynyári kaland lenne. Ennek érdekében persze tesznek a hazai hősök is: a cikkünk elején bemutatott, szupersztárokként (és mára az Atlantic Recordsnál) jegyzett Major League DJz duó tudatosan dolgozik azon, hogy “a pianót a világ elé vigyék”, mert szerintük csak így lehet biztosítani annak hosszú távú fennmaradását és továbbfejlődését.

A jelek szerint nem kell neki nagy hátszél.

Szöveg: Unger András

Published October 13, 2022.