A bolygó kedvenc zenepiaca, ahol mindenki haver

A Bandcamp nem egy olyan tarológépezet, mint a Spotify, pláne nem egy YouTube-monstrum, cserébe lassú tűzön érlelve megkerülhetetlen szereplője lett a streamingpiacnak. De mi a titka, miért szerelem tárgya? Ránézünk pár szóban.

Ha létezik lakmuszpapírja annak, hogy valaki elvetemült zenebuzi, akkor az az, hogy egyszer mindenképpen odasodródik a Bandcampre. Utána pedig valószínűleg még többször. Eleinte talán fura lesz a maga faékegyszerű felületével, ami az évek alatt sem volt hajlandó változni, aztán kicsit elitistának is tűnhet szándékolt kívülállásával a lekerekített szélű, csillivilli platformokhoz képest, de végül rájön az ember, hogy ez az elitistának tűnő klub valójában nagyon is szívesen látja a tagjai között, ő pedig nagyon is szívesen csatlakozik hozzá. Mert inkább baráti, mint elitista. És kész, meg is van a bonding, az a fajta, aminek összehozásáról sok Szilícium-völgyi zeneipari vállalkozó csak álmodni mer.

Pedig a Bandcamp is a napfényes Kaliforniában pattant rügybe, de teljesen más irányt vett, mint a többi giga versenytárs, ahol zenéhez juthat az ember. A kis kéklogós vállalkozás lett a lefelé vezető lépcsőkön megközelíthető, szó szoros és átvitt értelemben is földalatti lemezboltok online megfelelője, megannyi zenei outsider-közösség online összekötő kapocsa.

Az edgy műfajok követői találtak itt otthonra, vaporwave-től a sludge metálig, roncsolt technótól az állatoknak öltöző emberek szubkultúrájáig (furry), és úgy általában minden megtalálta, ami erős, zajos, vagy nem érzi magát jól a mainstream csatornákon.

Ethan Diamond ötletgazda (úgy van, az alábbi képen) 2008-ban hozta létre, szeme előtt a jó öreg MySpace mintáját lebegtetve: ő is össze akarta hozni a zenészeket a rajongókkal, de két fokkal izgalmasabb módon. Szándéka nem meglepő, lévén, hogy ő maga mindkét oldalon jelen volt már: szaxofonozott régen, ma pedig még mindig előszeretettel diggel lemezboltokban.

Arra jutott, hogy a megoldás az lesz, ha full autonómiát kínál az alkotóknak és a kiadóknak: ők simán feltöltik a zenéiket, megszabják azok árát, felkínálva a rajongóknak a támogatói többletfizetés lehetőségét – kifejezetten sokan élnek is ezzel -, illetve lehetővé válik számukra az online merchandise- és vinylvásárlás is (és a Bandcamp, valamint fizetési technikai partnere, a Paypal az online eladásokból együtt csupán 20 százalékot nyes le magának, 80 százalék marad a zene jogi tulajdonosánál, ami itt gyakran maga a zenész, a fizikai hordozók esetében pedig 90 százalék kerül a zenemű gazdájához).

Ezzel pedig egy nagyon fontos jelenséget hozott be a képbe: a zenei underground egyik kedvenc tevékenységét, a csencselést. A koncerttermek félreeső sarkában zenekari pólót, fekete lemezt és fanzine-t áruló embert, az ismeretlen ismerőst, csak éppen testetlenül, pusztán a jelenséget megőrizve.

Pontosan az az öröm manifesztálódik, mint amikor egy távoli ország bolhapiacát túrjuk szét kincsekre vadászva.

Ezt az érzést egyetlen másik streamingplatform sem képes hozni. Az előadók és a rajongók közti távolság minimalizálásáról nem is beszélve: olyan, mintha egyenesen haverokkal bizniszelnénk.

Árulkodó tények: a letöltéseken túl a Bandcamp eladásainak mintegy fele fizikai hordozókból, ruhákból áll – bakelitlemezekből, CD-kből, kazettákból, pólókból, poszterekből, pendrájvokból, sőt, MiniDiscekből. Diamond büszke is rá, hogy cégének növekedése bár nem ősrobbanásszerű, tizenegy éve egy, ha enyhe mértékben is, de következetesen felfelé ívelő pályát mutat. A recept tehát működik.

A koronavírus-járvány alatt ráadásul sikerült egy igazán komolyat húzni: a Bandcamp bejelentette, hogy egy napra lemond a 15 százalékos profitról, így támogatva az koncertezés befagyása által érintett művészeket. 2020 március 20-án a rajongók huszonnégy óra alatt 800 ezer lemezt vásároltak, összesen 4,3 millió dollárt költve zenére és mörcsre – tizenötször többet, mint egy átlagos pénteki napon. A Bandcamp ezután további három díjmentességi napot jelentett be: május 1-jén a rajongók már 7,1 millió dollárt költöttek.

“Fogalmam sem volt, mire számíthatok, de az egész dolog inspiráló volt. Sok független kiadó is lemondott a díjakról. Néha, amellett, hogy a pénzt egyszerűen továbbadták az előadóiknak, élelmiszerbankoknak és más szervezeteknek adakoztak. Ezek a független kiadók nem nagy, megafinanszírozott vállalatok, hanem kisvállalkozások, és ezt csodálatos volt látni”

– mondta Diamond az akcióról. Hogy hazai példát is mutassunk, a második ilyen alkalommal az Imre Kiss által gründolt CRISIS kiadó a Szent László kórháznak kalapozott pénzt:

Miles Opland, a bristoli Bokeh Versions kísérletidub-kiadó vezetője nagyon jól megragadta a Guardiannek a zenészoldali helyzeti előnyt: “a Spotify-on például nem lehetne adománygyűjtést végezni, mert minden annyira el van szigetelve. Nem tudok kommunikálni senkivel, aki a zenénket hallgatja. Nem tudok egy üzenetet küldeni. Ezzel szemben a Bandcamp az interakcióról szól: a rajongók véleményeket hagyhatnak, megoszthatják gyűjteményeiket, és üzeneteket válthatnak az általuk követett előadókkal.”

A Bergsonist nevű zenész pedig annak örvend egy DJ Mag-os cikkben, hogy nem kell PR-szagú sajtóanyagokkal pepecselnie, hiszen az oldal azonnal értesíti a fanokat e-mailben, ha felkerül egy új megjelenés. És ha valakinek van egy lojális bázisa, akkor ennél tényleg nem kell több. Apropó, a lojális bázis is látja egymást, haverkodhat a többiekkel, látja, hogy mi mindent vásárolt meg még a több fan – a műfaji nyúlüregekben való elveszés lehetősége ezer százalékosan adott.

És ha mindez nem volna elég bizonyíték a független zenészek támogatása iránti elköteleződésre, a Bandcamp nyitóoldala ma már fajsúlyos zenei újságírásnak is helyet szorít, ahol éppúgy lehet olvasni Pete Namlook karriertörténetének highlightjairól, mint a kínai indie pop titkos határvidékeiről, a Godspeed You! Black Emperor zenekar elveszett debütanyagáról, vagy akár az andoki goth színtérről. Sőt, 2019-ben megnyitották saját hús-vér lemezboltjukat is Oaklandben. True to the game:

Tény, hogy ennyire lassan kevés zeneipari startup építette fel magát, de ennyire nagyot nem is nyert egyik sem: hitelességet maguknak, hálát a rajongóktól, és a lehetőséget, hogy az illékony streamingvilágban, ahonnan egyik napról a másikra eltűnhetnek kulturális javak (mint azt a Netflix példája az egyes, letörölt sorozatok kapcsán, vagy Neil Young kivonulása a Spotify-ról megmutatta), itt alapvetés, hogy a zene a miénk lesz, hiszen pénzért letölthetjük azokat.

És ne felejtsük azt sem, hogy a Bandcamp

az eddigi legméretesebb lépés az online térben a zene demokratizálásáért,

hiszen ha a zenészek csak az Apple Music vagy a Spotify gyászosan alacsony kifizetéseire (az előbbinél átlagosan 3 forint per lejátszás, utóbbinál 1-1,6 forint) hagyatkozhatnának, akkor a zenéjükről szóló “press kit-eket hamarosan lecserélhetik önéletrajzokra”, és mehetnek gályázni valamilyen nem rájuk szabott munkahelyre – ahogy ezt a Nmesh néven alkotó Alex Koenig jelezte vészjóslóan egy interjúban.

Nem mondjuk, hogy a streaming maga a megtestesült rossz, de azt igen, hogy a Bandcamp viszont jó. Érdemes élni vele.

(Szavak: Unger András)

Published March 29, 2022.