Aranyeső hulljon az Orczy térre!

Tudható egy ideje, hogy PLAYBÁNIA címmel érkezik a kerek focilabdát kerek mondatokra cserélő báttya új cucca, hiszen a DOHÁNYBOLT és a BAGIRA című számok korábban szinglikként már leestek róla.

Az előbbi slow jam olyan irányadó, önreflexív sorokkal terített meg a tavalyi Comic Sins mixtape-et követő második megérkezésnek, mint az “Egyre nagyobb itt a basszus, egyre nagyobb itt a tánc / Egyre nagyobb vagyok, basszus, egyre nagyobb itt a lánc”, az utóbbi rendőrbarát klipjéről pedig mi is értekeztünk itt egy rövidecskét, de azért betesszük vastagon újra:

Az új album mixtape mindenképpen hangosabb, személyesebb, popzenébb – de a legelemibb érzésem vele kapcsolatban az volt, hogy Beton.Hofi valójában a már létező saját univerzumát hajtogatja ki nekünk pont úgy, mint amikor egy stratégiai területfoglalós játékban felülnézetben

csak akkor válik láthatóvá a pálya többi része, ha tovább haladunk, pedig az már régóta ott van.

És hát most eléggé haladunk: az öregiskolás fordulatok és az újhullámos trap közötti szakadék betemetése után, amit az elmúlt években már sikerrel abszolvált, tatánk helyenként most nagy kedvvel kísérletezik. A GUY RITCHIE például úgy indul, hogy sikítós metálként is folytatódhatna, de inkább csak minden idők leghorzsolósabbra rétegzett BH-tétele lesz belőle két percen belül több tónusváltással, a Baba Azizzal közös PULLED PORK pedig a sarokba küldi kukoricára térgyepelni a house lemezzel jelentkező Drake-et.

És persze árnyalatok armadája áll hadrendbe: az ALBÁN TYGA INTERLUDE tényleg egy józsefvárosi duplacsavar a comptoni pimpellér sztilójára, a BACKSEAT BOIS playerhimnusza egy betépett nyugati parti beatre fektet olyan sorokat, mint a

Fura ez a lány, olyan pucc a koszba’ / eltűnik benne egy utca hossza,

de megyünk mélyre is, például amikor néhai apjáról reppel a HOLNAPban. Beton.Hofi színeváltozásai ráadásul nem ütnek el egymástól, hanem egyetlen kavargó palettává folynak össze: ugyanazon gondolaton belül képes olyan áttételesen költői képes lenni, mint Kendrick Lamar, szemsarokból vigyorgó komédiás, mint Redman, és csípőből énekbeszélő repperdalnok, mint Vince Staples.

Igazán izgalmas Ajsa Luna és Miller Dávid feltűnése – nyilván a Hundred Sins album nyomán -, utóbbi például a lehető legrádióbarátabb popzene felől jön, de őt is berántja a dimenziójába.

Ha slágergyárosok kapnak maguk mellé reppereket, gyakran sikerrel magukhoz laposítják őket (Rihanna Eminemet, Jennifer Lopez Jadakisst, de Ganxsta Zolee mellé is leszállt egy felhő, és ő felszállt rá, neverforget!), itt viszont Beton.Hofi legyez kettőt a tenyereivel, nyit egy sárga csillagszórós elliptikus féregjáratot, és megfordítja a dolgok folyását: Miller Dávid stabil kis verzét helyez el a TOM HANKS-ben az emberi szervezet és a nem mindig emberi szerek kapcsolatáról.

De most már, ahogy visszanézem, sok a duma, de nem tőle. Úgyhogy:

Hallgassátok, kövessétek, ajánljátok barátaitoknak és barátnőiteknek, mert egyelőre ez tűnik 2022 legbombibb magyar nagylemezének – aztán térjetek be a Kálvin téri Mannába egy Powerade-re és integessetek a Fonogramos serlegének, ami valójában már régóta nem tudja jelképezni azt, ahol Beton.Hofi tart.

(Szavak: Unger András)