A világ első generatív dokumentumfilmje Brian Enóról szól, és minden vetítéskor más az élmény

Brian Eno a 20. század egyik, ha nem a legnagyobb zenésze, akinek kreatív puttonya leginkább egy feneketlen kútéhoz mérhető. Nem csak művész, de látnok – az ambient műfajának megteremtője, David Bowie, a U2, a Talking Heads, Damon Albarn, Grace Jones, a Slowdive és megannyi más alkotó producere, aki ötvennél is több szóló és kollab lemezt jelentetett meg karrierje során (de neki köszönhetjük a Windows ’95 becsengető hangját, az eredeti ’84-es Dűne soundtracket, de írt zenéket még Drake Netflixes sorozatához, a Top Boyhoz is).

Szóval ha valakiről, akkor a róla szóló filmnek kell olyannak lennie, amilyet a dokumentarista, életutat bemutató műfajban még nem láthattunk. Ezt a lehetőséget Gary Hustwit rendező nyerhette meg, aki arra vállalkozott, hogy a szupertermékeny művész kreatív stratégiáit felfejtse, és megvizsgálja életcélját, ami voltaképpen nem más, mint a zene értelmének egész életen át tartó keresése.

A film érdekessége pedig az, hogy a szokásos életrajzi ábrázolás (egy fixen összerakott film) helyett egy olyan megközelítéssel dolgozik, ami rezonál a legendás zenei ikon új technológiákat állandóan beépítő törekvéseivel. Az ENO című film ennek megfelelően a világ első generatív filmes dokumentumfilmje, azaz

csakúgy, mint egy minden este másképp megszólaló zenei előadás, az ENO is minden alkalommal egyedi élményt nyújt a nézőnek.

A Hustwit és a digitális művész Brendan Dawes által kifejlesztett és szabadalmaztatott szoftverrendszerben ugyanis milliónyi lehetséges jelenetvariáció és felvétel található a direktor interjúiból, az Eno-t ábrázoló több száz órányi, eddig soha nem látott felvételeből, illetve kiadatlan zenéiből. Mindezek pedig minden alkalommal, minden vetítéskor másképp variálódnak össze, az utolsó legapróbb elemig.

Januárban premierezett a film a Sundance Film Fesztiválon, most épp Ausztrália van soron, hogy Magyarországra ki hozza el, azt nem tudjuk, de nagyon várjuk!