Brit hiphop 2019: Little Simz és Dave hozza el az igazságot a háztartásainkba?

A hiphop ilyen mértékű térnyerése – mármint, hogy népszerűségben lenyomja a rockot, a popot, mindent – valahol egy várható, mégsem egyértelmű folyamat betetőzése. Amikor a hetvenes évekbeli alapítóatyák a nyolcvanas évek közepén átadták a stafétát az újsulis kölyköknek, és a zeneipar is fejet hajtott a műfaj előtt, akkor már látszott, hogy fontos műfaj született, amely nem néhány éves felvirágzásra tör. De amikor a kilencvenes évek második felében, a kelet-nyugat háború végén, vezéráldozatokkal (Notorious B.I.G. és 2Pac, ugyebár) kissé megroggyant és első hullámvölgyébe jutott a rap, akkor még azért az nem látszott, hogy a kétezertízes évek második felére ez lesz a leghallgatottabb zene a világon. Pedig jó két éve így van.

Ó, az irónia: azóta zenei értelemben nem is nagyon történt radikális újítás a műfajban (a határvonalat kijelölő Migos-flow persze mindenhová, így a hazai YouTube-rapbe is befolyt, a legújabb jazzes kanyar pedig egyelőre még nem szól a slágerekből). Más értelemben viszont az elmúlt évek hoztak jelentős változásokat, leglátványosabban abban, hogy a túl sokáig túl macsó műfajba végre nagy elánnal betörtek a nők.

Brit hiphop-gyorstalpaló

Már az is érthetetlen volt, hogy a faszik miért nem engedik szövegelni a csajokat (pedig a kezdetektől kiemelkedők: Sha Rock, Roxanne Shanté, MC Lyte stb.), de az is, hogy az Amerikában szültetett műfajban miért számít a brit hiphop állandóan semmibe vett, kitaszított leágazásnak. Oké, a rapet az angol tinik is ugyanúgy csak rajongták, utánozták, mint mondjuk a magyar tinik, és a kezdetek ott sem mentek gördülékenyen – a legjobbak mind átköltöztek Amerikába: Monie Love, Slick Rick, Young MC, MF Doom -, de azért

hozzáadott kreativitásuk a triphopos, acidjazzes árnyalatok beemelése óta megkérdőjelezhetetlen, és minimum a grime óta igen jelentős is.

Pedig már jóval a grime előtt is értékes dolgok történtek ott a műfajban: DJ Vadim és a Herbaliser nevét mindenki ismeri, de érdemes a Spotify-on rámozogni az olyan nevekre, mint Skinnyman, Braintax, Klashnekoff, Rodney P, Task Force, Jehst, vagy a korát már 1999-ben messze beelőző, és még ma is izgalmasan hangzó New Flesh For Old.

És itt jön a képbe egy újabb faktor. A brit és az amerikai sajtó – mintegy nevetséges rivalizálásban –, sok téren folyton alulértékeli a másik ország teljesítményét. Például ilyen volt az, amikor az angolok nem vettek tudomást az amerikai indie-gitárzene fejlődéséről a kilencvenes évek végén, vagy amikor az amerikaiak lefitymálták Wiley és társai indulását a grime robbanásakor, 2002 körül. Pedig ez a törtütemű elektronika felől építkező, hadarós műfaj tényleg megújította a hiphopot. És oké, hogy azért Dizzee Rascal, Skepta vagy az idén Glastonbury fesztivál főfellépő Stormzy világhírű lett, de zenéjük mégsem hatott annyira a hiphop fősodrára, mint az várható volt (ezzel együtt a kínai vagy japán grime tudott önálló mikroműfaj lenni). Sikereik pláne nem irányítottak reflektorfényt a klasszikusabb brithopra, ami a világ többi része felől nézve a felszín alatt fejlődött.

A klasszikus angol rap áttörése

A klasszik UK hiphop érettségét sokan Roots Manuva kilencvenes évekbeli feltűnéséhez kötik, aki már tényleg sokkal komolyabb volt, mondjuk a Stereo MC’s bulirapje, sikerét pedig The Streets-hez, akit viszont sokan mások nem is sorolnának a raphez. Nagy-Britanniában a műfaj mindenesetre folyton a hibridizálás jegyében fejlődött (lásd még a skót Young Fathers elmúlt évekbeli tündöklését),

az előadók rájöttek arra, hogy csak valami plusszal tudnak identitást adni maguknak a hiphop fordulatait diktáló amerikai rapperekhez képest.

Ebben persze az elmúlt öt-hat évben ismét magára találó grime volt a főcsapás (miközben olyan leágazások indultak el 2012 környékén, mint az erőszakosabb, gangsztás road rap vagy UK drill), de a hagyományosabb hiphop is egyre érettebb, olyan 2017-es mérföldkő-lemezekkel, mint Loyle Carner érzékeny, lélekkereső Yesterday’s Gone-ja és J Hus zsánermixelő, erős afrikai hatásokkal dolgozó Common Sense-e. Ezek a lemezek úgy tudtak előremutatók lenni, frissnek hangozni, hogy közben alig volt közük az aktuális, agresszív traphangzáshoz. És közben azért van példa a két világ közeledésére is, halld Skepta és A$AP Rocky közös dalait.

Kicsiből nagy: Little Simz

Olyannyira érett lett a műfaj a Brexittel küzdő országban, hogy 2019-ben eddig két, márciusban megjelent brit hiphoplemez a két legjobban fogadott album a világ zenei sajtójában és Little Simz, valamint Dave LP-jét már az amerikai szaklapok sem ignorálják.

Kettejük közül Little Simz rappel régebb óta. A nigériai szülők gyerekeként 1994-ben London északi részén, Islingtonban született zenész bár már egészen fiatalon elkezdett szövegelni, előbb mégis tini tévésorozatokban, színészként tűnt fel a 2010-es évek elején. Igaz, ezzel párhuzamosan, saját kis kiadóján keresztül ontani kezdte mixtape-jeit, EP-it, amelyek fellépéseivel egyetemben egyre több ember figyelmét keltették fel (közte Kendrick Lamarét), első két hivatalos nagylemeze mégsem okozott nagy felfordulást. Pedig tök korrekt, igaz, elég egyszerű dalok sorakoznak rajtuk, és az ígéretet, a fejlődést lehetőségét, sőt valami későbbi nagy dobást azért mindenki meghallotta bennük – már aki hallotta azokat.

Az Alice Csodaországban tematikára felfűzött, képregénnyel, speckó fesztivállal kísért 2016-os második album után azért Simz már a Gorillazzal turnézhatott és a hosszabb hallgatás (= kemény munka a visszatérésen) is azt sejtette, hogy harmadik albumával beváltja ezeket az ígéreteket.

A márciusban megjelent Grey Area elsősorban abban előrelépés a korábbiakhoz képest, hogy a mindig is figyelemreméltón rappelő Little Simz rátett még egy lapáttal, ezúttal sokkal magabiztosabb, egyszerűen lehengerlő a flow-ja, sokféle karaktert hozó performansza. Plusz zeneileg is sokkal karakteresebb, szórakoztatóbb, élőbb az anyag és ehhez bizonyára hozzátett producerként Little Simz gyerekkori haverja, Inflo is, aki a Kooks és Michael Kiwanuka mellett tűnt fel, de övé a tavalyi Jungle-lemez időtlen hangzása és idén már a Danger Mouse/Karen O-albumon is szerepet kapott.

Persze a Grey Area hű a brit hiphop mindennel beoltott hagyományához is – már a közreműködők beszédesek: Chronixx, Little Dragon, Michael Kiwanuka -, de ez alapvetően egy egyenes vonalú, nagyon őszinte, sebzettséget is feltáró raplemez az erősen útkereső húszas évek köztes létállapotáról, erre utal a cím szürke zónája is. Amin egyébként slágerek is vannak (Offence, Selfish, Sherbet Sunset) és

úgy képes a világhódításra, hogy szinte semmi köze nincs ahhoz, ami Amerikából szól éppen.

Ms. Dynamite, M.I.A., Speech Debelle és Kate Tempest után úgy általában is nagyon ígéretes állapotban van a brit hiphop női színtere (lásd még: Lady Leshurr, Stefflon Don, Nadia Rose), aminek most Little Simz a nagyra nőtt példaképe.

Pszichodráma – Dave

A pszichologizálás, a terápia Little Simz albumán is megjelenik témaként (például a Therapy című dalban), a szintén nigériai szülőktől, Dél-Londonban, Brixtonban született, Streathamben nevelkedett Dave viszont egész debütlemezét erre a koncepcióra húzta fel. Konkrétan arra, hogy egy terápiás ülés során feltárja problémáit: mentális betegséggel való küzdelmét, depresszióját, elhibázott kapcsolatait, problémáit a családon belüli erőszakkal és a rasszizmussal.

Egy ilyen koncepció alapján sejthető némi inspiráció, párhuzam The Streets irányából, és ez Dave útkereső első két EP-jén is hallatszik, amelyeken még grime-os, de trapes és afrobeats-es dalok is szerepelnek. Az 1998-ban született Dave fiatalon megtanult zongorázni, freestyle rappelésben tűnt fel, 2015-ben kezdett dalokat kiadni, és hamar felkapott lett, de annyira, hogy a szintén idén, szintén erős lemezzel debütált AJ Tracey mellett rögtön Drake remixelte és featölte egyik dalát, és J Hus is közösködött vele, plusz fontos díjak is jelezték tehetségét.

A filozófia mellett politikát is tanuló Dave hosszú számokat tartalmazó 2017-es második EP-jén erősebben foglalkozott szociális és politikai kérdésekkel és Little Simzhez hasonlóan eltűnt egy időre, hogy egy nagyobb dobással térjen vissza. Illetve esetében mutatkozzon be nagylemezen is.

A Psychodrama a terápiás ülés koncepcióján túl egy hármas egységben strukturálódik: a környezet, a társas kapcsolatok és a társadalmi egység hatását vizsgálja egy fiktív, de a valóságból rengeteget merítő költői én életében. A lemez Dave-je erősen hasonlít a rapper bátyjára, aki ténylegesen börtönben van és ott az albumon hallható metodikával zajlanak a terápiás sessionök, de persze jócskán önéletrajzi is a szöveg.

A lemez tehát nagyon okos, de nem okoskodó.

Dave a témákat nem anyanyelvi angollal is könnyen követhetően, megragadóan viszi végig (éles, a világra is kivetíthető látlelet 2019 Nagy-Britanniájáról, az ördögűző pszichodráma persze katartikus is), olyan hatásosan, hogy a lemez topelső tudott lenni a brit albumlistán, és erre Stromzy 2017-es LP-je óta nem volt képes angol rapper. A Psychodrama zeneileg kevésbé hivalkodó, inkább hipnotikus, jól hallatszik rajta Dave zongorás műveltsége, és éppen ezért talán kérdéses, hogy erre tényleg ráharapnak-e az USA-ban, de az nem lehet vita tárgya, hogy idén eddig ezek a legnagyobbat szóló lemezek, így az angol hiphop előtt minden korábbinál szélesebbre tárulhat az ajtó.

Published April 12, 2019. Words by Dömötör Endre.