Burial világának a végén

Vaksötétben vagyunk. Felkerül a tű a régen portalanított lemezre. Egy torok megköszörüli magát. A távolból a fülünktől tíz centiméternyire kúszik egy szellemjárta énekforgács, mint amikor látjuk egy csillag fényét, de tudjuk, hogy a hozzá tartozó csillag már régóta nem létezik. Felbúg a középmély tartományban egy szintiszőnyeg, szélrágta ünnepélyességével elfeledett boldogságról mesél. Egy ember által sosem látott erdőben ropog a tűz, a tetejére rozoga orgona lebeg.

A harmadik percénél járunk a nyitó tizenegy perces “zenének” Burial új EP-jén, komolytalan rádiókban ennyi idő után már a reklám jön, de Burial nem arra a tájra invitál, amit valaha is megérintett volna a corporate csatazaj. Ez, ahol járunk, messzebb van mindentől és mindenkitől.

Nincs még egy olyan elektronikus zenész ma, aki annak ellenére képes generációváltásokon át fenntartani enigmatikus karakterét, hogy már a nevét is tudjuk, fotó is van róla – még ha összesen két darab is az elmúlt tizenöt évből -, de mindez kizárólag azért lehet így, mert Burial jóformán önazonosságból doktorált. Valószínűleg pont ilyen a faszi, amilyennek mutatja magát, egy gyűszűnyivel sem több: a csapadékos albioni éjszakák krónikása, aki

kiáll az erkélyre hajnali kettőkor rásercenteni egy fondorlatos cigire, hogy csakis akkor rohanják meg a legsúlyosabb gondolatok, amikor mindenki más szabadulna tőlük.

Antidawn című új, ötszámos anyaga a megszokott mély-melanko-mederben jár, de őt sem kerülte el a változás a történelmi csúcslemeze (Untrue, 2007) óta: vagy keresztülment dolgokon, vagy csak a saját zenéjét akarta végletesen letisztogatni, elvinni azt a falig. Vagy mindkettő. Vagy csak még jobban felnőtt, pedig eddig sem volt kindertechno.

Új tételeiből a dobok teljesen eltűntek, a hagyományos struktúrák láncai lehulltak, a tánczenét nyomokban tartalmazás után végleg áteveztünk a végtelen patchwork-mezőkre, ahol az egymáshoz varrt, többnyire nem éppen rózsás, de mégis magukhoz ölelő, porózus szélű hangulatfoltok uralkodnak. És mind között a fájdalmasságukban messzeségbe olvadó vokálfoszlányok mennek a legnagyobbat, amik sosem voltak még ennyire előtérbe tolva. “I’ve been to a bad place.”

“Az Antidawn mintha egy téli város történetét mesélné el, amiben valami arra int, hogy kövessük az éjszakába. Az eredmény egyszerre megnyugtató és nyugtalanító”

– fogalmaz a lemezhez társított leírás a Bandcampen, és tényleg: azt már eddig is megszoktuk tőle, hogy néha egy számon belül is új fejezet bomlik ki a semmiből, de itt most totálisan átad minket a sodródásnak Burialtownban. Ahol már nincs dalforma, nincs ritmus, csak az örök éjszaka, ahol a susmorgó hűvös szél fújdogálja át rajtunk a hiány, a vágyakozás és a lehangoltság érzéseit. És valahogy mi ettől mégis kebelre ölelve érezzük magunkat.

Nagyon késői órában ajánljuk a hallgatását. Működni: fog.