Caterina Barbieri nem hagyja a lelkünket nyugodni

Friss albummal jelentkezett az analóg szintetizátorokkal jól rejtett szívcsakrákat tárogató – és a VEB 2023 EKF támogatásával létrejövő első INOTA Fesztiválon is fellépő – Caterina Barbieri.

Zenéről írni = épületről táncolni, mint tudjuk, és az olasz experimentális zeneszerző kapcsán ez a megállapítás extrán kitüremkedik. Eleve nehéz szintetizátorzenéről magyarázni, pláne, ha az egyebet (legfőképpen perkussziót, azaz ütősöket, tehát tágabb értelemben dobot) nemigen tartalmaz, duplán pláne, ha az műfajok felett-azokon kívül áll, és triplán pláne, ha olyan zavarbaejtően dúskál az érzelmekben, amilyet repetitív gépi zenétől egyáltalán nem szoktunk meg, de legalábbis nem ennyire intenzíven.

Caterina Barbieri a 2019-es Fantas című dalával lépett erre az útra, ami egyenesen a könnycsatornánkig hatol, és azóta sem tért le róla: minimalista, de a tejútrendszer széléig visszhangzó, valahol rettenetesen magányos, mégis végtelenül gyönyörű arpeggiói olyan értéket adnak a mai elektronikus zenék tömkelegéhez, amik – ahogyan tavaly nyáron írtuk negyedik lemezéről, a Spirit Exitről – mintha valami univerzálist ragadnának meg az emberiség kollektív érzelmi hive mind-jából, aminek szerepjátszós ruhája mögött, a sok réteget lefejtve a legalapvetőbb emóció áll: a vágyakozás. Bárkinek meg lehet mutatni ezeket a dallamokat: még az ultrakonzervatív nagymama kezében is meg fog állni a fakanál.

Új anyaga, a Myuthafoo alig 32 percesre nyúlik (de nem csak ebben testvéralbuma a négy évvel ezelőtti Ecstatic Computationnek), mintha azt üzenné: ezekben a világpolitikailag, kiégésügyileg, szorongásilag, és oly sok más szempont alapján feszült időkben jobb, ha sietünk a legalább ideig-óráig tartó lekapcsolódással a befeszítő mindennapokról.

Barbieri egyébként maga is így tekint az albumra, a Dazed-nek konkrétan azt nyilatkozta:

“Érdekel az ismétlés kreatív felhasználása, mint a pszichedélia egy formája. Ez egy fontos eszköz a zenében, hogy hipnotizáljuk a hallgatót, egy magasabb tudatállapotba vezetve.”

“Amikor hangokat hallgatsz, te magad is azzá a hanggá válsz, és hiperfogékonnyá arra, ami körülvesz téged – beleértve a többi embert is. El tudod veszíteni az egód határait, beleolvadni egy nagyobb perspektívába, ahol kapcsolatban vagy valami magasabb rendű dologgal, ami a természet, vagy ha úgy tetszik, a kozmosz” – teszi hozzá.

Hogy Barbieri pontosan ezeket a húrokat pengeti, azt jól példázza, hogy a pár évvel ezelőtti Unsoundon egy barátom ténylegesen is sírva fakadt az előadásán. Szerencsére hamarosan Krakkóhoz képest jóval közelebb, Budapesttől egy órányira zokoghatunk őszintén.

(Szavak: Unger András)

Published June 18, 2023.