Visszatért a Chromatics – Közelebb a szürke ötven krómos és kromatikus árnyalatához

Johnny Jewel leghíresebb zenekara, a Chromatics felel az évtized egyik legünnepeltebb lemezéért, a 2012-es időkapszula-zsánermixelő Kill For Love című LP-ért. Aminek hivatalos – beígért, teaselt, elkészült, majd Jewel majdnem fatális balesete után a kész példányokat összezúzott – albumfolytatására hét éven át hiába várt igen-nagyon a világ. Egészen a mai napig. De göngyölítsük csak a szálakat!

A főszereplők találkoznak

A Chromatics Johnny Jewel egyik zenekara a sokból, ez a leghíresebb, talán a legjobb is. Legalábbis így él ma a feledékeny köztudatban, holott a Chromatics Adam Miller gitáros zenekaraként indult és teljesen más stílust játszott, mint amivel ma ismert. Több seattle-i posztpunk-, emo- együttes (The Vouge, Vade, Soiled Doves) folyt egybe az évtizedfordulón, mire Chromatics lett belőlük, korrekt posztpunk-zenével. A Miller szólóprojektjeként indult, öttagúvá duzzadó formáció az első lemez (Chrome Rats vs Basement Rutz – 2003) után kilépett az alapító mögül, mármint a további tagság, hogy Shoplifting néven folytassák, nagyjából ugyanúgy. Miller pedig új társakkal tette ugyanezt, majd még két teljes tagságcsere után, 2005-ben született meg a nyerő, ma is élő felállás: Miller gitározik, Ruth Radelet énekel, Nat Walker dobol,

és a már a debütáláson is hangmérnökösködő Johnny Jewel a billentyűs-mindenes. Ő innentől lényegében átvette a Chromatics irányítását, pedig már neki is volt egy szintén az ezredfordulón, Portlandben alakult együttese, a Glass Candy,

amely az induláskor a Chromatics-hoz hasonlóan divatos, de azért eléggé másféle zenét csinált: glames dancepunkot. 2005 körül azonban már Miller is túl volt egy dobgépes turnén, a Glass Candy aktuális kiadványa (The Nite Nurses) pedig egészen diszkós lett. A transzformáció ekkor azonban még éppen csak elkezdődött.

A főszereplők egymásba szeretnek

Az új közös szerelem mindenkinél, de főleg Johnny Jewelnél az italodiszkó lett, annak is a dark-melankólikus vonulata (halld: Domina: You Got My Soul, The Voyagers: Distant Planet, Clio: Faces, Dario Dell’aere: Eagles In The Night). Annyira, hogy a Glass Candy az egyértelmű tisztelgések irányába tartott (Yes Music – 2006, B/E/A/T/B/O/X – 2007), a Chromatics szintén 2007-es irányváltó albumán (Night Drive – a cím mindent elárul a zene hangulatáról) pedig az lett a legfőbb összetevő. Sőt, a képzőművészként is ismert Jewel még lemezcéget is alapított új szerelme miatt (Mike Simonettivel, aki addig a Troubleman Unlimited Records-szal szerezett elévülhetetlen érdemeket zenék megjelentetésében), aminek a neve mindent elárul: Italians Do It Better.

Az After Dark című bemutatkozó válogatáskiadvány kijelölte az irányt: melankolikus, éjszakai, szintivezérelt, lassan táncolós zene, belebegő dreampopos gitárokkal. A szerelem pedig konkrétan is belengte a projekteket: Johnny Jewel két évig járt Ida No-val, a Glass Candy énekesnőjével, aztán nyolc évig volt Ruth Radelet, a Chromatics énekesnőjének férje, de a következő csajának, Megan Louise-nak is csinált egy zenekart, amely Desire néven csatlakozott az Italians Do It Better-családhoz, és jegyzi az egyik legjobb idetartozó lemezt a 2009-es II-val.

És nagy boldogságukban csúcsra jutnak

Szóval minden haladt a legjobb irányba, a 2007-es áttörés után a Desire mellett megjelent egy még újabb projekt, ami a Jewelben rejlő filmzenés vénát az italós felfedezőút következő lépcsőjével, egy synthwave-es projekttel bontotta ki. A Symmetryben – ahogyan a Desire-ben is – Nat Walker dobos is bűntárs. A Drive című Refn-film (na jó, Gosling-Mulligan-film!) szinte kisebb világsztárt csinált Jewelékből, hiszen egy Desire- és egy Chromatics-dal is kulcsszereplő a filmben, ami után a Symmetryvel a filmhez készült, de abban végül nem használt szerzeményeket is kiadták, és ez lökést adott a már éppen bontakozó minimal wave/synthwave-reneszánsznak, mint ahogyan annak is, hogy Jewel Hollywood felé is egyre sűrűbben kanyarodjon el.

A főzenekarrá előlépett Chromatics pedig egy várakozásokat is felülmúló albummal (Kill For Love) iratkozott fel az évtized, sőt, a Guardian 21. századot mostanáig összegző friss 100-as albumlistája szerint az évszázad popzenei csúcsteljesítményei közé.

Azon a lemezen minden szépen összeállt: a melanko-italós szintis vonal, a 4AD-s dreampop, a (szintén italo ihlette) New Order-es dancepop, egy csipetnyi shoegaze (a borító nyilván My Bloody Valentine-os), egy falatnyi az ambientes-filmzenés utaztatásból, ide egy Cure-gitár, oda egy kis 80’s perfect pop – az M83 szándékával és világával is rokon, de annál

sötétebben csillogó, önállóan keringő bolygó.

Mind Jewel, mind Miller nyilvánvaló zenerajongók, akik ügyesen mixelik kedvenc zsánereiket egy sosemvolt, mégis ismerős, múltidéző, de időtlen, sőt olykor futurisztikus keverccsé. Mindehhez fontos további összekeverő összetevő, hogy szándékukban az indulásuk artpunkos attitűdje és a perfekcionizmus is nászra kel, ettől még inkább megfoghatatlan a zene. Bár azért néha-néha az ösztönösség felett győz az összetákoltság érzése, egyszer-egyszer már túl erősen próbálkoznak és megcsinált lesz a végeredmény, és arról is lehetne vitatkozni, hogy a Kill For Love nem túl hosszú-e.

Az össznépi lelkesedéssel fogadott albumot csupa siker követte: Jewel szerezte Ryan Gosling rendezői debütálásának, a Lost Rivernek a zenéjét, futott az Italians Do It Better kiadó (a saját családfa terebélyesedése mellett sok jó új italóval: Invisible Conga People, Bottin, Solange, Appaloosa, Farah, sőt még egy italo-legenda, Fred Ventura újrakiadásával is). És ha csak szórványosan is, de jelentkezett új dalokkal a Glass Candy is (a 2011-es Warm In The Winter egy csoda, a 2014-es Rise környékén albumot is ígértek, amire máig várni kell, bár idén már megjelent két EP: Naked City, The Beat’s Alive). Na és a Chromatics is beharangozta 2014 végén – Dear Tommy címmel – a folytatást, amit aztán évekig csak ígérgettek, felfokozott várakozások közepette.

Ám a főhős bajba kerül

A Dear Tommy-t számos dal vezette fel, de 2015 helyett 2016-ban sem látott napvilágot, 2017-ben sem érkezett és azóta sem. Pedig az albumcímen, jó néhány felvezető dalon, a teljes számlistán, a borítón túl a kiadvány is kész volt, mint azt egy másik projekthez készült sajtófotó felfedte. A zenekar menedzsere meg azt fedte fel, hogy

2015 karácsonyán Johnny Jewel kis híján életét vesztette egy balesetben Hawaii-n, és utána elégedetlenségére (egy új életszemléletre?) rádöbbenve összezúzta a már legyártott első adagot, tízezer vinylt és 15 ezer Cédét a Dear Tommyból,

de az majd érkezni fog ugyanilyen sorrendben, csak jobb verzióban – szólt az újabb ígéret. Aha, arra máig várhatunk.

Az a bizonyos másik projekt amúgy semmi különös, csak az új Twin Peaks-sorozat filmzenéje, mármint néhány kísérő- és betétdala. Jewel nagyon szerette volna az egész évadot végig kísérőzenélni, de a meló maradt az eredeti szerzőé, Badalamentié, hősünk pedig előtte-utána sok más filmzenéléssel vigasztalódhatott, na meg szólóban kiadott nagyrészt instrumentális, „filmzene-szerű” kiadványokkal, amelyeken hol a Twin Peakshez komponált filmzenés vonal (állítólag húszórányi ilyen van: Windoswept – 2017, Themes For Television – 2018), hol a progresszív elektronika (Double Exposure – 2017, The Digital Rain – 2018), hol az ambient (Vapor – 2018) kerekedett felül, többnyire jól, de legalább érdekesen. Mint a mennyiségből és az évszámokból is látszik, Jewel nagyon is aktív volt az elmúlt években, ráadásul a Chromatics-szal is sorra jöttek az új dalok (Cherry, Just Like You, I Can Never Be Myself When You’re Around, In Films, Shadow, Dear Tommy, Black Walls, Blue Girl, Time Rider) és EP-k (Cherry, Just Like You, Camera), csak valahogy az albumformátum tűnt egyre inkább megszülhetetlen szörnynek.

A Guns N’ Roses-féle Chinese Democracy-esete szintis dreampopban.

De a végén minden jóra fordul

Azonban tegnap, ahogyan sok más korábbi Jewel-megjelenés esetében, a semmiből érkezett a hír, hogy október 2-án 00:01-kor egyszercsak itt egy új Chromatics-album, hét szűk esztendő után. Na, oké. Egyrészt azért ez nem volt akkora éheztetés, hiszen az előző két lemez közötti öt évben kevesebb vonatkozó Jewel-felvétel szórakoztatta a rajongókat, mint most, másrészt meg tényleg szappanoperába fordult a Dear Tommy várása. És őszintén szólva az sem váratlan, hogy ennyi ígérgetés után mégsem azt a lemezt kapta a világ. Azt a lemezt a rengeteg megosztott dal alapján amúgy is majdnem megkapta a rajongótábor, ekkora felvezetés után nyilván nem is tudna megfelelni az elvárásoknak, és hát az ismert dalok alapján annyira nem is lett volna nagy agyeldobás (oké, az I Can Never Be Myself When You’re Around varázslatos). Persze aztán még kijöhet meglepetésből bármelyik nap.

Amit kaptunk helyette Closer To Grey címmel, az egy vadiúj anyag, bár a címadó számot már 2014-ben megosztotta róla hősünk, igaz, nem ebben a verzióban. Plusz, ha valamikor, akkor most azért mégsem olyan nagyon meglepő, hogy érkezett egy lemez, hiszen a Chromatics e hét péntekjén kezdi európai turnéját, van tehát mit bemutatni – aki elcsípné őket, a 14-i bécsi és a 16-i prágai koncertre is kapható még jegy.

Hagyja magát újra- és újraindítani

A lemezborítón szereplő római szám (VII) utalhat arra, hogy a Dear Tommy még jön egyszer – hiszen egy korai ritkaságválogatást beszámítva a friss Closer To Grey a hatodik a sorban, tehát úgy tud hetedik lenni, hogy közben ott a Dear Tommy -, vagy arra is, hogy ez egy ilyen soha ki nem adott lemez marad az életműben, ott van és mégsem.

De persze még úgy is kijön a hetedikség, ha beszámítjuk a Kill For Love után kijött Running From The Sun reszliválogatást. Teljesen mindegy, a Closer To Grey itt van, hét év után egy új Chromatics-lemez és egy teljesen jó Chromatics-lemez. Néhány meghallgatás után nyilván hülyeség nagy megállapításokat tenni róla, de az biztos, hogy koncentráltabb, mint a Kill For Love volt, a 46 perces játékidőt egy jól felépített anyag tölti ki, ami könnyebben hagyja magát újra- és újraindítani. Ruth Radelet mindent fátyollal bevonó hangja tisztább lett, és a zene is finom lépésekkel haladt tovább a karakteres Chromatics-időtlenségen belül, kevésbé éteri, inkább álomból ébredt.

Az eddigi krómosan csillogó feketeséget és szenvtelen szexiséget egyfajta földközelibb, némileg színesebb, hetykébb hangzás váltotta. Nyíltabb, valahogy őszintébb megszólalás. Ott van mindjárt a lemezt nyitó The Sound Of Silence-feldolgozás: a Simon & Garfunkel-szám annyira emblematikus, hogy lényegében feldolgozhatatlan, a pimasz Jewel naná, hogy nekiesik, és ahogyan az előző lemezt is intróként egy lélegzetelállító coverrel kezdte – ott ugye Neil Young Hey Hey, My My (Into The Black) című zárószámából csináltak programadó nyitányt -, úgy ezt is. Persze a feldolgozások szintén erős terep Jeweléknek, a Glass Candyvel a Kraftwerket, a Chromatics-szal Kate Bush-t tették nagyon sajátjukká, és az elmúlt években is sorjáztak a hatásos átértelmezések (Blue Moon, Girl Just Wanna Have Some Fun, I’m On Fire, Petals, I Want To Be Alone). Most kapunk egy másikat is az új lemezen, a The Sound Of Silence azzal nyit, hogy „hello darkness, my old friend, I’ve come to talk with you again”, de aztán inkább arról szól, hogy merik a csend hangjait megzavarni, és a lemez vége felé az On The Wall című The Jesus And Mary Chain-átértelmezésben már nyersebben zeng a gitár, mint Chromatics-lemezen 2005 óta talán bármikor.

A kettő között perfekt melanko-italo diszkózások (You’re No Good, Twist The Knife), slágeresebb dalok (Closer To Grey) szerepelnek és az ábrándosabb tételek (Move A Mountain, Touch Red, Through The Looking Glass) is valóságosabbnak tűnő álmok ezúttal. Minden élőbb, élénkebb, de ez nem jelenti, hogy felnőttebb lenne a zene. Ez még mindig négy zenemániás álomprojektje, akik már mernek egyszerűbbet is álmodni. És ez elég jól áll nekik. Attól pedig egyelőre nem kell tartani, hogy ettől egyhamar elszürkülnének.

Published October 02, 2019. Words by Dömötör Endre.