12 reményhozó zene DJ Crimsontól, ami felkészít az év átvészelésére

Van egy szériánk, amiben felkérdezünk egy kiválasztott hazai dj-t: mutasson be tizenkét szeretett zenét egy adott téma mentén, és mondjon ezekről pár szót, hátha valakinek megjön a kedve frissíteni a playlistjeit. Sorozatunkban eddig szerepelt már Galactic Jackson, Tolo, Mankind, Lau, CT Kidobó, Po:ti, Aurin, AIWA, Sikztah, Yinna, Vedat, Soundbank, Detective Kelly, Adx, Bergi, Siaga, az OMOH, Subotage, AGA2L, Switch Nollie, a Küss Mich, a Super Italo Hungary szervezői, a CRIME-fiúk, az újgenerációs AND/OR és dtnb., a HESSZ-es srácok, illetve Indirect Movement – ők mind beletúrtak már a virtuális lemezesszatyorba gyöngyszemekért.

És ha van valaki, aki nélkül nem létezhet ilyen szelekciós sorozat, az a dj-k dj-je, Crimson Dávid, aki a legizgalmasabb elektronikus tánczenék dokumentaristájaként huszonéves távlatban is fáradhatatlanul túrja a lemezeket, trendekre nem felülve, jóval inkább az időtlenséget keresve – tette ezt a Lick The Click! csapatban éppúgy, mint az utóbbi években a Kimitrak, az Ideal Fears vagy épp a hajós Sunburst buliszériák alaptagjaként. Ha valaki, akkor terítsen meg ő 2023-nak egytucat ígéretet hordozó zenével – mondtuk, ő pedig örömmel vállalta. Átadjuk a szót, nyomjátok a playt:

Idén tíz éve, hogy Imre Kiss és a pesti Farbwechsel kiadó egy kazettán megjelent, rendesen meggyötört, szépségesen torz felvétellel jelentkezett. Az anyag két évvel később az angol Lobster Theremint hozta lázba annyira, hogy kihozta lemezen is, tíz évvel később pedig engem, hogy most a szerző friss ambient albumát (amiről itt írtunk – a szerk.) is félretettem a kedvéért.

A label neve Spirit Goth, a szerző Eden Sierotnik Chicago-ból és a Nowhere az első nagylemeze, kazettán és digitálisan. A lo-fi faktor alap, de nincs túltolva, és bár semmi forradalmi nem történik, a Wild Nothing tíz évvel ezelőtti formájától a Holygramon, Stranger Thingsen át a Drab Majesty-ig érő skálán játszva szépen behúz egyszerre sodró és bágyadt álompopjával. Ennek a dalnak jó a klipje, amúgy a Paranoid című a kedvencem.

Novemberben a hatodik albumával rukkolt elő Portland egyik legfontosabb zenekara, a Soft Kill. Olvastam pár hümmögő kritikát, de túl azon, hogy júniusi pesti koncertjükön is úgy éreztem, hogy ők az egyik leginkább szeretetre méltó formáció a világon, én az ilyen kompakt jangle- vagy inkább kifejezetten Cure-pop örökségére bátran és ötletesen építő dalokért teljesen odavagyok. Ráadásul Ruth Radelet az időközben portlandivé vált, majd két éve földbe állt Chromatics éléről is beszállt egy kis szívszaggatásra.

Ahogy a party zenék úgy a post punk, new wave mániám esetében is régóta west coast lázban égek. A Fawns Of Love éteri melankóliájában egyformán tetten érhető a Cocteau Twins és a New Order iránti leplezetlen rajongás, valamint az italo disco, minimal wave határvidékének őszinte szeretete. Még februárban megjelent EP-jük igazából legkorábbi dolgaik újragondolását tartalmazza, amiről a Girls renovált melodrámája és gyönyörű klipje egész évben társam volt.

Az Idjut Boys az elmúlt huszonöt évben még a simogatóbb balearic, vagy dub, dubby house témáknál is szívesen nyúlt olyan megoldáshoz, amivel itt-ott kibillentette hallgatóit komfortzónájukból. Az általam szintén nagyon kedvelt acid, techno, italo hibridekben pedig tényleg mindig ledobják a láncot. Tavaly a Droidon három EP-t szabadítottak ránk legőrültebb pillanataikból. Mind szuper, de ezt le is mertem játszani.

Jerome Derradji lassan húsz éve futott neki a Still Music alapításának, azóta ez a név összeolvadt Chicago-val és a nyers house-tól a tudós techno-ig a legkülönbözőbb veteránokat legjobb formájukban mutató megjelenésekkel. Natalie Smash korábban az In Flagranti-val közös dolgaival vetett hullámokat nálam is, tavaly pedig a Loose Control Band támogatásával felvett félőrült acid diszkójával kezdett bele valami újba. Kedvenc verzióm, Friszkóból, élőben:

A track a februárban megjelenő új Dave Aju album beharangozója. Emberünk egyike azoknak a keveseknek, akik a kétezres évek közepi minimal cunami maradandó darabjait jegyzik, pláne úgy, hogy ő sohasem cipelte kimondottan a stílus zászlaját. Azóta is érdekfeszítően építi külön bejáratú univerzumát, jazz, soul, disco, acid és minimal-funk kevertjeit pedig rendesen áthatja a nyugati parti pszichedelia. Saját, Elbow Grease nevű kiadóján komótosan sorakoznak a kötelező darabok, ez is az.

A fentebb előbb emlegett korszak másik nagy túlélője Alan Abrahams és alteregói. Tavaly a Portable nevű a Circus Company (ők is milyen szépen magukra találtak!) kínálatában bukkant fel egy végtelenül szerethető albummal, ami hasonló lelkesedést váltott ki belőlem, mint amikor kijött a Bodily Functions Herberttől, vagy rátaláltam a Glowing Glisses duplájára. Csak a My Sentient Shadow sokkal jobb ezeknél. A My Light Of Yesterday három dal újraszabását kínálja róla, és csak azért választom a DJ Qu megoldást, hogy mert nagyon elüt a másik kettőtől, egyébként mindhárman külön cikket érdemelnének.

Apuka a Sex Pistols dobosa, anyuka a keresztapa Boy George mögött a Culture Club énekesnője volt. Úgy alakult, hogy nem volt húsz éves, mikor a The Slits utolsó felállásában énekes lehetett, majd tíz éve Prince Fatty-vel első nagylemezét is letudta. Ez eddig kábé reggae, roots reggae, dub, reggae pop, post-punk, lovers rock, de nála ez saját meghatározásában így összesen csak simán tropical pop. Szóval, ha a Full Moon Baby és az annak helyet adó tavalyi LP is az, akkor tropical pop fan is vagyok.

Egy minden ízében hazai, elektro fixált, szerethetően sajtos szintis témákban utazó, újhullámos house EP jelent meg Mr Fiel kiadóján. A vinyeln is elérhető anyagról nekem az acid-cosmic romantikában tobzódó Oneeyedman szerzemény nagy kedvencem lett. A szerző ezzel párhuzamosan amúgy egy dán kiadónál önálló lemezzel is jelentkezett, illetve készített mellé egy nagyon kerek promo-mixet is.

Az Imogen Recordings itt lakik a szomszédban, Zágrábban. Ezen valószínűleg nem csodálkozék el állandóan, ha mondjuk az Environ, vagy a Nu Groove is horvát lenne… A tulaj, Antonio Zuza italo house kikacsintása és az egyik remixet jegyző Don Carlos miatt ez esetben persze nem New York, vagy London volt az első asszociációm. Igaz nem is a Jupiter, de az Adria és Appenninek mindenképpen. Egy eggyel masszívabb Ian Pooley átiratot is tartalmaz a cucc, a majdnem hajókürt pillanatokért mindenki odalesz.

A Caucasian Boy-duó óriási rajongója vagyok, a vokális acid a gyengém, Andrew Weatherall és a Cabaret Voltaire hatásait mindig lefegyverzően kamatoztató WPS dolgaiba szerelmes vagyok. Nem véletlen, hogy ez a kedvenc party bombám most. Készült még fél tucat egyéb kiváló remix is, az eredeti lemezről is pörgethető, terveim szerint mindnek találok helyet.

DJ Crimsontól persze dj-szetteket még érdemesebb hallgatni, ezt az alábbi platformon lehet kipipálni.

(Nyitókép eredetije: Bertók Kriszti)

Published January 16, 2023.