Elmentünk a Love Parade ellenében megszületett Fuckparade-re, és ott ragadtunk

Idén augusztus utolsó napján szervezték meg Berlinben a Fuckparade-et, a gyors sebességű zenéket magához ölelő utcai menetet, és miután a Telekom Electronic Beats kisebb hazai különítményeként egy másik fesztivál, az Atonal miatt éppen a fővárosban voltunk, úgy döntöttünk, hogy rendesen megnézzük magunknak.

De először is tudni érdemes, hogy a Fuckparade története nem értelmezhető a Love Parade nélkül: az először 1989-ben megrendezett technószerelemünnep egyfajta statement volt a berlini fal leomlása után, a két Németország egyesülésének eufóriáját tükrözte vissza, majd lett egy olyan felvonulás, ahol még bőven elfért egymás mellett technó, house, tört és gabber (= hardcore technó). Az idő előrehaladtával aztán szétváltak a táborok, elsőkként a HC-sek morzsolódtak le, akik elég hamar megérezték a 90-es évek közepén, hogy a

sötét humorral és punkos agresszióval felajzott zenéiket már nem annyira látja-hallja szívesen a többség a parádén, ami ekkor már elindult a kommercializálódás útján.

Úgyhogy megcsinálták a sajátjukat – amihez persze kellett az is, hogy 1996-ban bezárjon a Bunker, a Föld legkeményebb klubjaként emlegetett betonkolosszus, ami a maga szűk, klausztrofób, puritán termeivel a gabber-közösség kvázi otthona volt.

Az eleinte még Hateparade néven megcsinált utcai vonulás többek között ezért is lett a bulin túl egy harsány kiállás a berlini dzsentrifikáció ellen, vagyis a megugró bérleti díjak miatt ellehetetlenülő és bezárni kényszerülő underground helyek mellett, aminek az árnyékában konkrétan nevetségessé vált a Love Parade “demonstrációs” jellege, a gabberek ugyanis ténylegesen felvállalták az igazi politikai töltetet, és nem csak olyan üres lózungokat puffogtattak a levegőbe, mint a Love Parade-alapító Dr. Motte, hogy legyen végre béke és let the sunshine in your heart.

Nem csoda, hogy az első, 1996-os parádéjukon a tippelt ezerhez képest jóval nagyobb tömeg jelent meg, köztük egy csomó punk, meg sokan más városokból, úgy, hogy az internetes networking még a kanyarban sem volt.

Ugyanakkor, ahogy Wolle XDP, az egykori Bunker rezidense anyaoldalunk cikkében elmondta, a rendezvényük a berlini technósok számára no-go zóna volt: a gabbereket mindig is a rossz gyerekeknek tartották, fura szerzeteknek a Terroros kapucnis pulcsijaikban.

Panacea, az indusztrális drum & bass és digitál hardcore hibridekben utazó német producer szintén a fenti cikkben emlékezett vissza arra, hogy mennyire katonás kinézete volt az egésznek, szórakozottan megjegyezve, ha ezt a csupa fekete felsős, bunkeres közeget ráeresztették volna a Love Parade-re, a “flower raverek” talán azt hitték volna, hogy a GSG 9, Németország terrorelhárító alakulata jelent meg köreikben.

És a rendőrök is azt gondolták, hogy a Love Parade-logóját viccesen remixelő, az azon látható szíveket kézigránátokra cserélő Fuckparade erőszakot szabadít a városra, ezért mindig készenlétben álltak a bevetési egységeikkel és a vízágyúikkal.

2001-ben a hatóságok megelégelték, hogy a Love Parade-ot még mindig politikai demonstrációként jelentik be, miközben több mint félmillió ember táncikál és fújja a buborékot a Tiergarten park mentén, de ennyi és nem több – egy hatalmas rave a város közepén, szlogenek és beszédek nélkül. Onnantól kereskedelmi rendezvényként tarthatták csak meg a bulit, és ebből kiindulva a bíróság a Fuckparade-nak is ugyanezt a sorsot szánta. Csakhogy ők ragaszkodtak a politikai demóként bejegyzés mellett, amiért aztán évekig pereskedtek – hat év alatt végül megnyerve a harcot.

És a politikai üzenet ma a Fuckparade-on tényleg látványosabb, mint valaha: az ideit például eleve a Nazifrei und Krach dabei!, azaz “nácimentes és zajos” mottó alatt tartották meg, miközben persze a zene kicsit sem lágyult.

Minket pedig elsodort, beharapott, megcsavart, ahogy volt, és itt kell kimondanunk: igen, 200 BPM felett is van élet, még ha csak ideig-óriáig is, és még ha otthon nem is fogunk mostantól kezdve rogyásig speedcore-t hallgatni, volt valami hihetetlenül energetizáló az egészben. Erre mi magunk vagyunk a bizonyítékok: az előző napi Berlin Atonal-os este után fejenként három órát sikerült aludnunk egy klímamentes hostelben, kora délelőtt felvert minket a harminc fokos hőség, fizikailag nem kellett volna bírnunk.

De ahogyan egy üveg Berliner Kindl még nem tűnt jó ötletnek, a másodiktól még kapaszkodtunk az asztalba a Hermannstraße mellett, a felhozó harmadik és a Hermannstraße felé szállingózó fura szerzetek hamar hangulatba kerítettek minket, hogy aztán személyesen tekintsük meg a soundsystemekkel felpakolt teherautókat – amiket a Love Parade tiritarka kamionjaival szemben inkább álcahálóval, meg dzsentrifikáció- és rasszizmusellenes leplekkel díszítettek.

Majd elindult a menet Neukölln-felsőből Kreuzbergen át Friedrichsainig, amin nyilván rengeteg kopasz, egy kívülálló számára talán ijesztően ható marcona hardcore technós képviselte saját magát, de voltak fejtetőig tetovált squatterek éppúgy, mint csillogó szemű fiatalok, Napalm Death-pólós arcok, Fuck ADF-zászlós antifasiszták és magunkfajta érdeklődők. Ez a massza pedig békésen rugózta végig a sétát a pörölycsapásokként az aszfaltra hulló lábdobokra, amik már önmagukban is az “így is lehet” politikai üzenetét hordozzák.

A Fuckparade antitrendi zenéivel a nép őserejét testesíti meg, egy felemelt mutatójj, ami a világ mocskos tendenciáinak irányába mutat fenyegetőleg, azt üzenve: nem kéne elkanászodni, mert itt vagyunk, és bármikor előjövünk a fészkünkből. Mindeközben meg egy oltári buli Berlin leglazább környékén, a szabad ég alatt, amire minden technósnak és nemtechnósnak legalább egyszer el kell mennie az életben, főleg most, amikor az itt képviselt műfajok kerülőúton már a kísérleti zenei színtérre is bemásztak, E-Saggilától Pan Daijingig.

Addig pedig hallgassuk meg a hardcore / terrorcore / gabber műfaj élő német legendájának, a Fuckparade-szervező Xol Dog 400-nak a nemrégi Boiler Room műsorát, amiből kellő mennyiségű vad energiát lehet lecsapolni a jövő évi baszparádéig:

Published September 08, 2019. Words by Unger András.