És akkor most nyugodjunk meg szépen

Az ősz egy kicsit betekintett az ablakainkon, hát mikor máskor, ha ne most osszunk meg olyan nyári albumokat, amik az otthoni kanapézások lassulós, meditatív, befelé tekintgetős aláfestői lehetnek, de nem szántunk még rájuk szavakat, pedig mostanában jelentek meg? Hát akkor pótoljuk a pótolhatót (friss nemzetközi elektronikus zenéket szemléző Spotify-listánkat pedig továbbra is ajánljuk).

Mintha éppen az ilyen ledzsalós, szürkébe oltott napokra szabta volna legutóbbi albumát a neoklasszikus és az ambient műfajok között félúton lebegő ausztrál Madeleine Cocolas, aki azt mondta erről a munkájáról, hogy az egész hangok rögzítésével kezdődött, de különösebb cél nélkül, a saját lelki üdvéért.

“Ezeket egyfajta aurális naplóként rögzítettem, hogy jelöljem a napok és hetek múlását. Ahogy fizikai világunk egyre kisebbnek tűnt, úgy élesedett ki az érzékelésem az engem körülvevő terekre. Ezekben pedig olyan forrásokra bukkantam, amelyek szinte felajánlották magukat.” Madeleine nem tudta eleinte, miért gyűjti őket, csak érezte, hogy kell valami, ami segít kapcsolódnia a környezetéhez, legyen szó a sarki építkezésen zúgó ipari gépekről vagy lecsapó viharról – aztán ahogy nőtt a gyűjtemény, egyes hangok mintha egymás felé vonzódtak volna, szinte maguktól rendeződtek. Természetesnek érezte, hogy rétegeket építsen rájuk, tovább hangsúlyozva az emlékeket azokból a pillanatokból, amikor rögzítette őket – a végeredmény egy gondolati barangolásokra szakosodott, csodálatosan elmélyítő lemez:

Maradunk az ütem nélküli hangtájaknál, de egy fél cipőorral jobban kitámasztva a dopaminraktárak ajtaját: Sweatson Klank mindezt egy kifejezetten organikus zenei szemlélettel éri el (madarak, kongák, csörgők -!-, de mindenekelőtt gömbölydedre csiszolt elektronikus szőnyegek), aminek köszönhetően szemhunyást követően rögtön egy buja, de békés, partot mosogató tengerrel határos dzsungel szélére teleportálódunk, ahol, ha csak negyven percre is, de nem érnek el minket a világproblémák érdes csápjai.

Ne tévesszen meg senkit a név, az valójában az argentin Facundo Arenát fedi, aki azonban tagadhatatlan lelkesedéssel szalad a 80-as évek Japánjának minimalista new age ambient zenéi felé – ami azért különösen izgi, mert személyesen még nem járt a rajongott országban. Egyértelműen hallhatta viszont Hiroshi Yoshimura munkáit, aki a fent említett kankyō ongaku műfaj legnagyobb alakja, és bár ez a lemez a nagy elődöket azért nem közelíti meg, sőt, helyenként túlegzotizáló is, ezek a mikrotúltolások az én szívemnek pont jól jöttek a vasárnapi esőszitálás közepén.

Hadd rögzítsem fürgén: nem szeretném elalibizni ezt az ajánlót további ziccerchillout albumokkal, ezért faroljon most be ide szépen két élő angol technolegenda, James Ruskin és Mark Broom közös projektjének, a The Fear Ratio-nak az új megjelenése. Tucituciról szó nincs, ez kettejük experimentálisan csillogó oldala, sújtólégszerűen a porba hulló lábdobokkal, szanaszét szóródó ritmusképletekkel, absztrakt villódzó szintikkel – sőt, ezen a kiadványon még King Kashmere erősen korszellemes, okos rapbetétjeivel is. Itt már nem a boldogság óráiban bóklászunk, hanem nyirkos nagyvárosi sikátorokban, viszont egy telitalálat soundtrackkel.

Mindenképp szerettem volna olyan albumot is ideilleszteni, ami bár hozza a vízszintes testhelyzetű reptetést, de már rendelkezik – mérsékelt habzású – pulzálással is, hátha van olyan, aki még nem tudja teljesen elengedni az előző (előző előtti?!) esti táncmulatságot. Ez az albumcím rögtön megállított, mögötte pedig egy enigmatikus svéd páros áll, akik ezzel az EP-vel mindenkit boldogan beavatnak a törzsükbe.

Low key is the key, mondanám, ha angolszász újságíró lennék, ami nem vagyok. Ír dalszerző-énekesnő első nagylemezes bemutatkozását hallhatjuk itt, kilenc darab, lassú lépésben eljáró, dubos behatásokkal is ügyködő, Sonic Youth-osan nyers gitárokkal is megkínált kísérleti popzene alakzatában, ami annyira azonnali időtlen klasszikusként hat, hogy tizenkét hónapnyi rezsinövelt gázszámlában fogadnánk: helyet fog kapni a fontosabb zenei évösszegző cikkekben.

Hogy a mérleg serpenyője azért végül mégiscsak az optimista, életigenlő oldalon süllyedjen meg jobban, a brit Kuedo megjelenésével zárjuk. Ő saját neve alatt szerzői hanganyagot utoljára 2016-ban adott ki (a Slow Knife című albumát), de közben azért dolgozott például Flying Lotusszal a Cowboy Bebop-rendező Shinichiro Watanabe Blade Runner: Black Out 2022 animációs kisfilmjének soundtrackjén, sound designolt a Nike-tól a Fendin át a Bvlgarinek, szóval már csak ezért is volt érdekes, hogy hét év parkolópálya után mivel ugrik elő a következő rendes lemezén. A válasz: sok, rossz hangulatoknak nagyon jót tevő, galaxisként csillogó szintetizátorral, ami néha régi Hudson Mohawke-os futurista trapbeatekbe csúszik, de ez senkit ne ijesszen meg, az összkép végül felér egy komplett mentális masszázzsal.

Minden másra ott vannak a Spotify playlistjeink.

Hallgassátok őket, frissülnek folyamatosan!