Friss albumok nem eltúlzott, de egészséges optimizmushoz

Megérkeztek a kellemes hőfokokkal dolgozó napok, göngyölítsük fel, milyen közelmúltbeli megjelenésekkel lehet és érdemes aláfesteni őket. És addig se feledjétek a hazai friss zenéket, valamint a külföldi kedvenceinket szemléző playlistjeinket! 😉

Omegalaza bevezetővel javasolnánk a sor kezdését, úgyhogy az ausztrál Harvey Sutherland új lemezével. Neurotikus funk, mondja róla a művész maga, merthogy számára az album “a megszállott energiát, a funk keresésének frusztrációját testesíti meg.” Szerintünk pedig nyugtalankodnia nem kell, az album egy üdén modern kifacsarása az emlegetett foreverszexi műfaj gyümölcsének, nyeldekelni örömteli ügy. És aligha tett neki rosszat, hogy emberünk a dalait akkoriban rögzítette, amikor a Khruangbinnel és a Hot Chippel turnézott. És hogy miért került a saját arca a borítóra? “Mert imádom az oversharinget. Az elektronikus zenébe belesült az arctalan gépzenész képe. Én ezt szerettem volna meghekkelni.” Fair enough. Szikrázzon a nap:

Charli XCX-et (nyitóképünkön) a zenei újságírók koronázták már meg a 2010-es évek hyperpopjának megtestesítőjeként, de ő határozottan letolta magáról a kifejezést, hozzátéve, hogy “nem azonosul műfajokkal.” Az biztos, hogy a könnyűzenét mindig egy bónusz csavarral, pályatársai előtt két lépéssel ragadta nyakon, mindig elhajolgatva az elvárások elől. És az is biztos, hogy ötödik albuma a legslágeresebb lett a sorban, viszont ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy ráborult a kellemetlen mázasbödön – inkább azt, hogy Charli elővett mindent, amit imád a Nagybetűs Popzenében, és dalok formájában totemoszlopot állított mindennek. Ennyi felemelő vájbot még nem gyömöszölt lemezbe, elég csak ráhallgatni a Show Me Love újragondolására:

Vannak azok a mágikus lemezek, amiket az ember lejártukkor gondolkodás nélkül indít újra. Ezek igen gyakran afféle időtlen darabok, tehát felül állnak trendeken, a nemlétező zenei Olümposzon trónolnak örökké, és bármikor vesszük elő őket a jövőben, sosincs rajtuk egy darab, az idő vasfoga általi heg sem. A svédek underground hőse, Axel Boman ilyennel állt most elő, ráadásul duplaalbumként, bár, tegyük hozzá, tőle, aki eleve az archetípusa annak a fajta (szcénánk erdejében ma már egészen sűrűn előforduló) house-producernek, amelyik szereti kacsintva borogatni a műfaj kereteit, ez jóformán elvárás. Annyi, hogy ő mindig egy félmosollyal a szája sarkában űzi a kreativitást. Nosztalgiázósan baleári itt, besztondulósan felhőbebámulós ott, de mindig a tőle megszokott módon játszótériesen felhőtlen – ez egyértelműen a késő tavasz csúcslemeze, dubbal, protoaciddal, felsíró villanygitárral (!), mindennel. Na jó, akár a nyáré is!

A Budapestet már kétszer is megjárt Pablo Bozzi a HÖR nevű berlini fürdőszoba-stream talán legfoglalkoztatottabb dj-je, ennek pedig oka van, és az nem a brutális bajuszban keresendő. Hanem a tényben, hogy világra hozta a szívbemarkoló melódiákkal házaló italo disco és a lánccsörgetős, ipari EBM senki által nem várt zabigyerekét, amit azonban a szakma elég hamar a keblére ölelt. Bozzi, hogy ezt a kettősséget aláhúzza, elvetemült mintás ingekben, de mosolytalanul hinti az igét, és most itt ez az új hozománya is, fogyasszátok:

Published May 12, 2022.