Holly Herndon mesterséges intelligenciával írt egy lemezt, és ez a következő szint a zenében

Holly Herndon amerikai, de Berlinben élő zeneszerző-hangművész-producer. A zeneszerzést egészen magas fokon űzi, konkrétan doktora a témának, hiszen a Stanford egyetem Center For Computer Research In Music And Acoustics intézetében szerzett diplomát és PhD-zett. Zenéje tűnhet akadémikusnak is akár, de a klubokban magába szívott élmények hatására kísérleti gépenéi messze nem öncélúak, hanem minden további nélkül agybizsergetőek.

Herndon zenéje hangsúlyosan számítógép-alapú: a komponista állandóan kiemeli, hogy a 21. században a felcsapható számítógép az ember legintimebb kiegészítője, így legintimebb hangszere is. A laptop-producer Herndon egy középiskolai csereprogram okán már tiniéveiben is élt Berlinben, ahova az egyetemi évek után is visszatért, így a város ma már szinte elsődleges otthona és persze kezdeti zenei próbálkozásainak egyik fő inspirációja. Car című 2011-es kazettája még intenzív hangkollázsként robogott a jövő felé, 2012-es első rendes albuma, a Movement viszont már azt a fajta megszólalást tartalmazta, ami e-tánczenei gyökerű, de az utóbbi években divatos kifejezéssel

dekonstruált klubzene, azaz elemeire bontott és a megszokottól eltérő módon újra összerakott, mégis eredeti funkcióját is betölteni képes hangzás,

amiben fontos szerep jutott Herndon testének, az abból kinyert hangoknak is. Nem véletlen, hogy az ASMR-közösség kielégítő hanghatásokra éles tábora a “divathullám” előtt, már ekkortól érzékenyen reagált a producer műveire.

A 2015-ös Platform volt az első nagy lépés karrierjében – a most, május elején megjelent PROTO pedig a második, sőt, ez már nyugodtan nevezhető egy következő lépésnek, úgy általában a zenén belül is.

Pedig Herndon nem a jövőnek zenél, sokkal inkább a jelen hangját hajtja és a ma problémái izgatják. És mindehhez szerinte a laptop az egyetlen érvényes, nem anakronisztikus hangszer a 2010-es években. Előző albumán addig jutott a megvalósított gondolatmenetben, hogy az online és IRL jelenlétünk egyre kibogozhatatlanabb összefonódásában

teljesen jelentéktelenné tette az emberi és „gépi” összetevők szétszálazását.

Saját hangját is addig reszelte, hogy a digitális és az analóg már megkülönböztethetetlen egymástól. Herndon a barátja és állandó alkotótársa, Mat Dryhurst által kifejlesztett kémprogrammal fürkészte laptopos, digitális életének hangjait, abból is zenét szerkesztett és feltette általuk a nyilvánvaló kérdéseket: hol ér véget a személyesség, a privát tér határa, ha minden digitális lépésünk intim lábnyoma kapitalista pénztermeléssé alakul át? Ma már minden egyes személyes gesztusunkat áthatja a tudat, hogy azok nem is személyesek többé, mert egy algoritmus hirdetést kreál belőlük? Megéri úgy a kényelmesebb élet, hogy közben elveszítjük az irányítást felette?

Folyamatosan 1984 van és Brazilban vagyunk. Ma már folyamatosan.

A PROTO még tovább megy ezen az úton, de egyszerre vissza is tér a legősibb zenéhez, a csupasz énekhez. Dryhursttel és programozó társukkal, Jules LaPlace-szel kicsit több mint két éve hoztak létre egy mesterséges intelligenciát, amit Spawnnak kereszteltek el. Az MI-baba az emberi babákhoz hasonlóan utánzással tanul, Herndonék gondosan nevelik, csak azt tanulja meg, amit ők jónak látnak megtanítani neki (nem-emberi gyermeknek tartják, ahogyan azt Herndon ebben a borzasztóan érdekes interjúban is elmondja). Természetesen énekelni is tanítják, és ennek folyamata, eredményei alkotják az új lemez gerincét.

Spawn ugyan csak a dalok harmadában hallható, de ennyi alapján is nyilvánvaló a zeneszerző-producer víziója: ha okosan használjuk, a mesterséges intelligencia nem veszélyt hordoz az emberiségre, hanem társalkotó lehet, velünk együttgondolkodó, akivel közösen tudunk megvalósítani, világot javítani. Ha nem használjuk okosan, az a tech-cégek agyatlansága miatt vezethet csak „a gépek lázadásához”, a mindenféle terminátoros disztópiákhoz.

Ülünk az eszközeink előtt, és egyszerre nem történik velünk semmi, miközben elképesztő utazásokat teszünk meg távol élő barátainkkal beszélgetve, új dolgokat és gondolatokat megismerve és feladatokat végrehajtva, amik elégedettséggel töltenek minket. De közben csak ültünk a kanapén. Herndon újabb és újabb gondolatai ugyanannak a menetnek a folyásában mostanra eljutottak egy cselekvőbb, kollaboránsabb szintre:

nem elég egyedül ülni és alkotni, a közösség élménye nélkül elveszhet az emberi minőség.

Ha együtt énekelnek, akár csak néhányan, az magasabb szintje a létezésnek. Erősebb az „egyedül is meg tudom csinálni”-élménynél. Ha nevelünk egy mesterséges intelligenciát, azt is be kell vonni ebbe a közös körbe, akárcsak az énekkarok, vallási kórusok egymással szemben, egymásnak éneklő köre teszi.

Herndon gyerekkorában pont egy ilyen énekkarnak volt a tagja, a mesterséges intelligencia-gyermek, Spawn pedig egy Herndonék berlini baráti köréből álló kórusnak lett a tagja, abban tanult meg énekelni, és ezt követhetjük nyomon a PROTO-n.

Herndon zenéje borzasztóan élvezhető anélkül is, hogy túl sokat tudnánk a koncepcióiról, azok hátteréről. Dalai mindig elég izgalmasak akkor is, amikor csak zenének halljuk őket, akár először. Ez a hatás teszi lehetővé, hogy Herndon Trójai Lóként képzeli el szerzeményeit, a zene által juttat el olyan gondolatokat hallgatóinak, amik később is ki tudják fejteni hatásukat.

Ötleteit, amiről igazából beszél, a zenei élmény után is értelmezhetjük, és érdemes is így tenni, mert roppant aktuálisak.

Égetően azok, így jó eséllyel érdeklődünk is irántuk. De a zene, ahogyan korábban, a PROTO-n is helytáll, önmagában is. Előremutató, addig nem hallott, de vonzó zeneként prezentálja magát, és egy random Spotify-playlist után tűnhet nehezen fogyaszthatónak, de közben észveszejtően izgalmasnak is. Vagy legalábbis valami nagyon humánus kísérlet szépséggel, fülnek élvezetes hangzásokkal teli megtestesülésének.

A laptopon készült előző LP-kkel ellentétben Herndon ezúttal tehát kilép a személyes térből és hangsúlyosan társakkal közösen alkot. Eddigi tapasztalataiból kiindulva eljut addig, hogy a kollektív kreativitás a válasz abban a korban, amikor mesterséges intelligenciákat nevelünk. Hogy most aztán nagyon észnél kell lenni, mert a jövő ebben a tekintetben is rajtunk múlik, és most múlik rajtunk. Együtt kell működnünk, együttműködésre, közös kreativitásra kell nevelnünk az alapvetően a segítésünkre kitalált gépeket is. Ne helyettünk dolgozzanak és cselekedjenek, hanem velünk együttműködve. Hogy együtt adjuk majd ki a jövő humánumát, merthogy a gépek – ha tetszik, ha nem – már ott lesznek velünk. Már itt vannak velünk.

Herndon szerint ezek a technológiák nem fenyegetnek minket túl nagy veszéllyel, sokkal inkább azok a cégek, tehát emberek, akik birtokolják a technológiákat. Elég csak a zenei példákat nézni, Herndon szerint nem az a jövő, hogy MI-ket programozunk arra, hogy az ismert paraméterek alapján létrehozzanak olyat, mintha. „Nézd ezt az algoritmust, pont olyan zenét kreált, mint a Radiohead!” Pláne nem az a helyes jövő, hogy mondjuk elhunyt sztárok hologram-turnéival süppedünk tovább a retromániába, netán úgy, hogy az algoritmusok még új, olyan, mintha-dalokat is írnak az azokról véleményt formálni már nem tudó sztároknak. A technológiákkal az a fő teendőnk, hogy kollaborációra bírjuk, végső soron humanizáljuk azokat.

És Spawn megbabonázóan énekel, improvizál együtt embertársaival. Úgy, hogy a nyitótételben még csak beszélni tanul, később pedig kreatívan felelget az énekeseknek. És úgy, hogy a PROTO-n a többi dalban is az ének szerepel a fókuszban. Amit hallunk, sokszor olyan, mintha a bolgár Trio Bulgarka tradicionális énekegyüttes szűrődne ki egy berlini klubból, valamikor a 2050-es évekből.

De gondoljunk csak bele: Kate Bush azzal, hogy ugyanezeket a bolgár tradicionális énekeseket, dalokat, a Trio Bulgarkat beemelte experimentális popzenéjébe még a nyolcvanas években, végső soron egy többszázéves hagyományt adott át egy másik kornak, egy másik közönségnek, amely tanult, élményt merített belőlük és még most is továbbörökíti azokat. Holly Herndon nyilván amúgy is sokat okult Bush-tól, aki az elsők között kísérletezett a hangmintázással még a nyolcvanas évek elején. Nagyon primitív analógiában: gépekkel zenélt, azokkal közösen tanult egy új nyelvet, ami megváltoztatta a popzene menetét. Pontosan ezt halljuk itt is, csak Herndon már egy magasabb technológiai szinten tanít gépet. Kollaborál, hogy a jövő kevésbé legyen disztópikus.

A lemez végén szereplő Evening Shades című közös énektanulás már úgy hangzik, mint egy templomi kórusmű, de legalábbis egy emelkedett spirituális himnusz. A Trio Bulgarka arról énekelt sokszáz év során átörökített dalokban, hogy sír az erdő, Spawn és a többi énekes pedig itt azért fohászkodik közösen, hogy félelemmel, bizonytalansággal, kétséggel teli jövőnk legalább az együttműködésen alapuljon. És akkor talán még erdők is lesznek benne, amik tovább sírhatnak.

Published May 16, 2019. Words by Dömötör Endre.