Imre Kiss űrszimfóniája gyönyörűen feltámaszt a téli álomból

// UPDATE: IMRE KISS IS FELLÉP AZ ELSŐ INOTA FESZTIVÁLON. //

November 22-én jelent meg az elektronikus zenék gondolatibb végét megragadó producer új albuma az EXILES-nál. Eredetileg egy összesített, az őszvégi délutáni éjszakákat tematizáló lemezajánló részeként adtunk volna hírt róla, de elég hamar egyértelmű vált, hogy egy ilyen nagyívű műről kötelező külön is megemlékezni. Már csak azért is, mert legfőbb karakterjegye az, ami általában naggyá tesz lemezeket az utókor számára is: az időtlenség.

Imre Keys to Cassiopeiája ráadásul abban a periódusban született, amikor sokak számára bebábozódott az élet folyása: a 2021-es koronalockdown közepén.

Nem is nehéz mindezt kihallani a kilencszámos, végtelen galaktikus tájakat bejáró és ambient központú végeredményből, ami viszont mégis mintha nem azoknak a megfurcsult hónapoknak a nyomasztó jellegét kapná el, hanem akarva-akaratlanul a járványidőszak pozitívumait: hogy ha muszájból is, de kicsit leálltunk a saját magunk szétpörgetésével. Hogy bár izolálódtunk, szorongtunk, de ha különböző mértékben is, megtanultunk befelé figyelni. Hogy végre nem csak a munkáltatóinknak, hanem saját magunkon is dolgoztunk. Pont egy ilyen mindent átszövő, melengető reményteliség csillog végig az albumon:

Imre kapcsolódó Facebook-posztjában leírta, hogy ő a kilátástalanságból való menekülésképp nyomta meg a felvétel gombot, és eredetileg egyáltalán nem egy album megírásának céljával bástyázta körül magát hangszerekkel (mindenekelőtt a Moog-gyártmányú félmoduláris Mother 32 szintivel, aminek használatához folyton visszatért, és egy Korg M1-gyel, rajtuk kívül pedig régi zongorafelvételeket vagy éppen ősi merevlemezeken talált hangokat is előhalászott), inkább csak örömét lelte a hangszőnyegek fonásában.

De aztán ezekből “Theme”-ek lettek, végül pedig kikerekedett egy teljesebb történet, ami egy sűrű erdőből távolodik egyre messzebb, a galaktikus ismeretlenségbe. Külön érdekes volt, amit arról írt pár szóban, hogy ráunt a mai klubzenei szférára, ezért erre külön is rákérdeztünk nála.

“A klubokban rejlő energiákra és az innovatív tánczenére valószínűleg soha nem fogok ráunni, inkább magával a hozzáállással nem tudok jelenleg azonosulni. Pár éve BPM-verseny folyik, ahol mindenki nagyot akar ütni, és inkább arról szól, hogy ki tud még nagyobbat. Ez valahol mulatságos, de sajnos a DJ-k mellett sok promóter is beleállt ebbe. A pandémia után az egyik első fellépésemen az előttem játszó warm-up DJ éjfélkor 150 BPM körül veretett”

– mondta ennek kapcsán Imre, hozzátéve, hogy az egyik külföldi kiadója is azt mondta neki pár éve, hogy a lemezmegjelenése csak akkor lesz sikeres, ha profi fotókat csináltat magáról és tudatosan posztolja őket a közösségi médián.

“Ezt már akkor is szomorúnak találtam, ma meg már gyakorlatilag nincs dj-karriered, ha másnap nem töltesz fel magadról videókat, ahogy tömött tánctér előtt az égbe pumpálod az öklöd. Szerencsére van egy másik oldal is, akik hasonlóan gondolkodnak és támogattak, amikor már teljesen kiábrándultam a dolgokból. Crimson például mindig ráébreszt arra, hogy ez többről szól, mint a jelenleg tomboló divatok – amik előbb-utóbb úgyis elmúlnak –, mert sokkal több mélysége lehet a tánczenéknek. Ha ő nincs, akkor valószínűleg már rég feladtam volna az egészet.”

Hallgassátok a Keys To Cassiopeiját, aminek mindössze talán az az egyetlen hátránya, hogy hamar véget ér, de szerencsére bármikor újraindítható – és ha tehetitek, támogassátok meg pár eurócenttel is a Bandcampen.

(Szavak: Unger András)