A Lázár Gábor-erőtér

A Trafó előadótermének közepén állok. Vaksötétben világtalankodnék, ha nem pásztázna kettő darab piros fénynyaláb fel és le. Velem szemben a színpadon Lázár Gábor – nemzetköziül és hivatalosan: Gabor Lazar – áll, aki mára nem csak azt mondhatja el magáról, amit lassan unásig ismételgethetünk (de mit tehetnénk, ha egyszer már első blikkre is jelentőséggel bír), miszerint a kísérleti elektronikai színtér történelmi hőse, Aphex Twin többször is játszott tőle zenét az elmúlt évek fesztiválfellépésein, de azt is, hogy frissen megjelent legutóbbi lemeze, a Boundary Object, amit most adott elő élőben, már a második, ami a nagynevű Planet Mu-nál jelent meg.

Ezt a kiadót a kísérleti színtér másik nagy alakja, Mike Paradinas vezéreli, és Lázár ezzel egy olyan klubnak a tagja lett, ahol ott pingpongozik még a hangokkal Luke Vibert, Ital Tek, Venetian Snares, Jlin, Konx-Om-Pax és további elképesztő művészek. És elmondhatjuk a színpadon fekete szettben, bakancsban, mozdulatlanul cövekelő emberről még azt is, hogy a világ legjobb zenéinek szócsöve, a Pitchfork is írt a lemezéről. Nem tudunk olyan magyarról, aki ezt korábban kiérdemelte volna (ami persze nem a hazai zenészek képességeiről árul el bármit, inkább a lap végletesen szűk szűrőjéről, de ez egy másik mese).

Mindezeknél azonban sokkal-sokkal fontosabb az a harmadik dolog, amit elmondhatunk róla: hogy 32 éves korára kialakított egy orvosi szikék tisztaságával veteksző, saját zenei nyelvet.

Lázár előző két albumán, a 2018-as Unfoldon és a tavalyelőtti Source-on már tökéletesen beszélte ezt, új lemezén viszont a vakítóan hófehér, továbbfokozhatatlannak tűnően steril, de a mélyfrekvenciás klubzenei tradíciók basszushajlításaira is bőségesen odakacsintó tételei már nem csak szólnak az agyhoz – “braindance”, ahogy a nézőtéren mellettem álló másik underground zenész odasúgta egy ponton -, de elkezdtek pattogó, őrült rímekbe is rendeződni.

Amik egyszerre majdnem táncolhatóak is és nem is: a hallójáratokat kibélelő, amúgy szuperlevegős hangszintézis feldúsult még több megbicsaklásnak tűnő, valójában belső szabályzatot követő, így afféle guilty pleasure-módon mégiscsak élvezetes arritmiával, amik néha ropogássá sűrűsödnek, néha számolásra késztetnek (ez most mennyi volt, hétnyolcad, vagy inkább hét és fél?!), de mindenképpen új minőséggel súlyosbították azt, ami eddig sem délutáni ambient volt. Nyilvánvalóan a két vörös lámpa mellé szintén kétoldalról váltakozva megérkező, a zenék ritmusára kolibriző stroboszkópok is befolyásolták a befogadást, amik emberünk arcvonásait a pillanat törtrésze alatt szervezték át újra és újra, de szombat este egy olyan energetikai mező tűnt kialakulónak a színpadon, ami csak Lázáré, és amiben láthatóan ő irgalmatlan örömét leli, mi pedig egy irgalmatlan erőt. A kettő találkozása pedig olyasvalami, amit mindenkinek hallania kell élőben is.

Addig pedig itt lehet hallani nem élőben:

De azért az Instagramra is raktunk egy szeletet a múlt heti fellépésről.