Az NFT hozhatja el a forradalmat, amibe az internet belebukott

Ma, húszhuszonegy tavaszán, amikor az ember már a mainstream sajtóban is legfeljebb csak próbálhat elhajolgatni a bitcoinról szóló cikkek elől, egyértelmű, hogy a kézzelfogható formában nem, csak digitálisan létező pénzeszközök jó ideje kibújtak az underground zsákból. Az ember az iPhone-ját előkapva pillanatok alatt shoppingolhat kriptovaluták százából, aztán válthatja azt vissza országának pénznemére, és nyerheti meg akár pár óra alatt a havi albérletének árát, vagy veszíthet el fájó összegeket. A tény, hogy bankok nélkül, decentralizáltan juthatunk hozzájuk és forgathatjuk meg ezeket a pénzeket, sokak szemében vonja be a kriptózást egy szép új kor hajnalának derengésével – számos gazdasági szakember pedig már úgy beszél a jelenségről, mint lejátszott meccsről, ami miatt a hagyományos pénzügyi szolgáltatások és a dohos bankfiókok napjai már régesrég meg vannak számlálva.

Ebben a furcsa-új univerzumban szökkent szárba a kriptoeszközök izgalmas, a zenei világ széles óceánját felkorbácsoló versenyzője, az NFT, vagyis a non-fungible (“nem helyettesíthető”) token. Ez leegyszerűsítve annyit tesz, hogy miközben a kedvenc dalunkat rajtunk kívül még sok millióan birtokolhatják a bolyón, egy ilyen virtuális kreációnak csak egyetlen tulajdonosa lehet.

De ennél sokkal messzebbre nyúlik a jelentősége.

Emlékezzünk: nem is olyan régen az volt a szójárás, hogy az internet menti meg a zenét. Hogy kitépi a gonosz, rabszolgatartó lemezkiadók kezéből a gyeplőt, mert közvetlenül köti össze az alkotókat a rajongókkal. Hogy visszaadja az irányítást a kezükbe, hogy meg tudnak majd élni a művészetükből anélkül, hogy a zeneipari komplexum csontig szipolyozza őket.

Aztán hamar kiderült, hogy

a webkettő újratermelte az aránytalan haszonszerzés módjait: napjainkban a zenészek átlagosan 12 százalékát kapják kézhez a zenéjük eladásából vagy streameléséből származó profitnak.

Vegyük csak a legnépszerűbb zenehallgatási platformot, a Spotify-t: itt egy zenész körülbelül 300 hallgatás után tud ma megvásárolni egy BKK-jegyet.

Érthető persze, hogy ez a modell a kalózkodás visszaszorítása okán alakult így: olcsón kell kínálni az embereknek a zenehallgatás lehetőségét, hogy ne akarjanak ne fizetni mások szellemi termékéért, cserébe viszont a zenészeknek is fillérek jutnak – ördögi kör, amiben persze a szupernépszerű előadók remekül járnak, mert nagy összegeket termelnek ki a slágereikkel, a szűkebb közönséghez szóló, kísérletezőbb kedvű zenészek viszont gigaszívásban vannak. Mindennek tetejében 2020-ban jött egy világjárvány, ami takarodót fújt az egyik utolsó bevételi mentsvárnak számító élő fellépéseknek is.

Ebben a helyzetben nem csoda, hogy a pocsolyába jókora követ hajító NFT-jelenség sokakat kibújtatott a bőréből, hiszen paradigmaváltó újításnak tűnt, ami ráadásul tényleg középső ujjat mutat a zeneipari kiszolgáltatottságnak. Még a techpápa Elon Muskot is annyira felvillanyozta, hogy írt róla egy dalt:

Az NFT tehát olyasmi, mint egy digitális aláírás, ami hitelesíti, hogy az adott produktum tulajdonosai mi vagyunk. Miután ezek a tokenek az Ethereum nevű kriptovaluta blokkláncán futnak, ott követhető nyomon nyilvánosan, bárki által, hogy melyiket ki birtokolja. A felhőben létező birtokolt tárgy pedig sokféle lehet, egy zene, egy fotó, egy tweet, egy podcastepizód vagy bármi más, a világ egyik legismertebb mémje, a szivárványt fingó Nyan Cat újramasterelt változata az őt létrehozó grafikustól például nemrég 172 millió forintnak megfelelő összegért kelt el.

Gyakorlatilag digitális műkincskereskedelemről beszélünk, aminek lényegét Cherie Hu iparági elemző ragadta meg a legjobban:

Felmerül a kérdés: ha valaki egy busás összegért tulajdonjogot szerez egy NFT-re, az ettől még bizony terjedhet szabadon a világhálón, még akár le is lehet menteni, szóval akkor mi a buli benne? Itt válik kicsit bizarrá a történet, hiszen elsőre úgy tűnhet, hogy ez a sokszorosíthatóság csökkenti az értékét, vagyis nagy pénzt fizettünk a semmiért. A valóságban azonban, ahogy az Adweek vonatkozó cikke is fogalmaz, minél többen osztanak meg és látnak valamit az interneten, az annál nagyobb kulturális értéket képvisel – példaként hozva fel Andy Warhol munkásságát, ami kismillió helyről jön szembe. És miközben Warholos printet és pólót vásárolhat bárki, az adott eredeti művet, például Marilyn Monroe színes fejeit csak egyvalaki tulajdonolhatja.

És itt jön a legjobb rész. Amikor egy online platformon keresztül vásárolunk egy NFT-t, elsődleges piaci tranzakcióként, a platform lenyes magának 3-15 százalék közötti részesedést, a többi bevételt pedig az alkotó kapja. Ezután, ha úgy döntünk, hogy eladjuk az NFT-t egy új vevőnek, akkor a bevétel körülbelül 90 százalékát mi kapjuk meg, de az eredeti alkotó is kap újra egy szeletet, általában 10 százalékot.

És ez így mehet tovább, egészen addig, míg az NFT gazdát cserélget.

“A művészek szó szerint olyan e-mailekre ébredhetnek, hogy most kaptál 10 ezer dollárt, mert ez a gyűjtő eladta a művedet egy másik gyűjtőnek. Ez pedig egy nagyon erős dinamikát teremt”

– mondja Jonathan Perkins, a SuperRare nevű online művészeti piactér társalapítója. Tehát az egyszeri vétellel nem csak belerakunk egy kis pénzmagot a kedvencünk zsebébe, hanem megadjuk az esélyt, hogy elindítsuk az adott műtárgyat egy olyan úton, aminek mentén még több részesedéshez juthat a művész. Ebbe még a közösségi finanszírozás egy újfajta mutációját is beleláthatjuk.

Hogy az NFT-k meddig lesznek velünk, senki nem tudja megjósolni. Főleg, hogy amiképpen a múzeumi műtárgyakat megrághatja az idő vasfoga, úgy a digitális szerzeményeket is veszélyezteti több, csak éppen másféle rizikó: egy néhány év múlva már megnyithatatlan fájltípus, egy néhány év múlva már borzalmas minőségűnek számító videófelbontás, vagy egy elveszített jelszó a wallethez, azaz digitális pénztárcához, amiben az emberek a kriptókincseiket tárolják. És akkor még nem ejtettünk szót arról, hogy az NFT-k ugyanazt a blokklánc-technológiát alkalmazzák, mint a hitelesítési mechnizmus miatt irtózatosan energiaigényes kriptovaluták, temérdek mennyiségű felesleges áramot termelve a bolygón, ami már így is épp eléggé küzd a fenntarthatatlansággal.

Mindenesetre amíg olyanok érdeklődését kelti fel a jelenség, mint a Sotheby’s aukciósház, a zenész Deadmau5 vagy éppen a Nike, akkor talán kijelenthetjük, hogy már inkább vicces az NFT üstökösszerű kilövésére olyan billogokat sütni, mint az átverés vagy a piramisjáték, hiszen a dolog működik. A kérdés inkább az, hogy meddig.