Csesszék meg a törvényüket! – 30 éves a Prodigyt elektronikus punkokká avató album

Amikor 1995 nyarán kijött a klipeket, koncertfelvételeket, behind the scenes pillanatokat összefércelő VHS-film, az Electronic Punks, a Prodigy a hazájában már befutott zenekarnak számított, de még épp a nagy nemzetközi áttörés előtt állt. És ahogy a videó címe jelezte, 180 fokos imidzsváltásban voltak; kinőttek a kezdeti idők egyen-kezeslábas fellépőruháiból / kötelező halászkalapos-buggyosnadrágos outfitekből, és az addigi jól fésült rave-fiúcsapat look helyét egy jóval nyersebb, durvább, ziláltabb fazon és kiállás vette át – mintha csak egy alter vagy punkrock zenekar lennének.

Ezt az átalakulást szemléltette markánsan a Poison klipje ’95 tavaszán, a betetőzést viszont az jelentette, amikor egy évvel később az addig a szerepe szerint leginkább bohócnak és élő boxzsáknak használt táncos, Keith Flint effektív frontemberré lépett elő.

De az évtized közepére a Prodigy nemcsak megjelenésében, hanem gyakorlatilag minden téren kicsekkolt a bölcsőjét jelentő angliai rave-színtérből, amely addigra szanaszét hasadt különféle szubkultúrákra és tánczenei irányzatokra. A breakbeat hardcore (breakbeat techno, hardcore rave, kinek hogy tetszik), aminek a Prodigy az első számú poszterzenekara volt, 1992-93 fordulóján kettévált jungle-re és happy hardcore-ra, de a formáció alapító zenei agya, Liam Howlett, miután a ’92 szeptemberében kijött Experience nagylemezzel mind zeneileg, mind kereskedelmileg csúcsra járatta a hangzásban rejlő potenciált (több mint 300 ezer eladott példány és 12. hely a brit albumlistán, három top 10-es, két top 20-as kislemez), egy harmadik utat választott.

Míg kifelé Howlett volt a szcéna arca, belül sokan fújtak rá, különösen a tánczenei média, amely hol azt vágta a fejéhez, hogy a világra szabadította a „toytown techno” őrületet (a Charly nyomában elszaporodó, gyerekeknek szóló meséket, tévéműsorokat hangmintázó bugyuta rave trekkek), hol egyenesen azt, hogy kiárusította és ezzel kinyírta az egész mozgalmat, lásd a Mixmag ’92 augusztusi, a brit bulvársajtó „legszebb” hagyományaira hajazó címlapsztoriját. (Az elvileg csak az újságíró saját gyűjteményébe, poénból lőtt fotó, melyen Howlett játékpisztolyt tart a halántékához, a tudta nélkül kerül a coverre. Erre válaszul a Fire klipjének a végén látványosan a tűzbe dobja az inkriminált magazin egy példányát.)

Az igazság az, hogy

az angol rave zene ’89-’93 között olyan iszonyatos tempóval pörgött, hogy törvényszerű volt a kommersszé válása és kiüresedése – de a színtér underground hitele miatt aggódóknak kellett egy bűnbak, és ez lett a Prodigy.

Oké, a klipjeiket tényleg kiemelet rotációval adta az MTV Party Zone (a műsorvezető Simone Angel állítólag kavart is az egyikükkel akkoriban). de mondjuk sok más mainstream sikereket elért kortársukkal ellentétben (Shamen, Altern 8, KLF) ők sosem vállaltak fellépést a Top Of The Pops tátika showjában, vagy szerződtek le a fröccsöntött hi-nrg-poppal a 80-as évtizedet domináló Pete Waterman plasztiktánczenei kiadójához (mint az Opus III).

A független és az underground tánczenei színtérbe maximálisan beágyazott XL Recordings üdvöskéi sosem tagadták, hogy élvezik a sikert és a népszerűséget, de nem kellett érte eladni magukat vagy akár kompromisszumokat kötni, mert kezdettől megvolt bennük az a bizonyos x faktor, és nagyon egyben volt a produkció. Maxim Reaility rekedt fejhangon kiabáló MC-zése, az apró termetű Keef és a langaléta Leeroy Thornhill egymást heccelő komikus táncos párosa, na és Howlett nyilvánvaló zenei tehetsége – amivel már az első albumon felvillantotta, hogy jóval több van benne annál, mint hogy random hangmintákból, nyaktörő breakbeatekből és héliumos női vokálokból üssön össze számokat a szobájában – együtt kezdettől valami nagyobbat adtak ki a részeik összegénél. De a rave-skatulya hamar túl szűknek és szorongatónak bizonyult a csapat számára.

Wind It Up – stílszerűen ez a címe a Prodigy korszakzáró utolsó breakbeat hardcore single-jének, ami után fél év csend következett.

Közben Howlettnek sikerült megtrollkodni az őt tendenciózusan becsmérlő Mixmaget: a lapban lelkes kritika jelent meg egy Earthbound 1 feliratú white label 12”-ről, rajta egy tribal/ethno-beütésű és egy breakbeattel megsorozott hard acid trance trekkel, amiről nem sokkal később kiderült, hogy a Prodigy következő albumának beharangozói.

(Pedig illett volna kisakkozni: az Earthbound Howlett házi stúdiójának volt a neve, minden akkori megjelenésen ott virít.) Az A-oldalas szám ’93 októberében hivatalosan is kijött One Love címmel, és a 8. helyig lendült a brit slágerlistán – amin valószínűleg maga Howlett is meglepődött.

A címadó vokál egyébként valójában egy müezzin kántálása a Zero-G Datafile One sample gyűjtemény CD-ről, amit Howlett is rongyosra használt, de az első találat itt a The Magi & Emanation formációé és az ő Everybody Say Love című egyetlen megjelent daluké, amihez a kiadó a Prodigytől kért remixet; az első verziót visszadobták, abból lett aztán a The Rhythm Of Life az új albumra, a második, jungle-t és bleep technót ötvöző verzió viszont a mai napig Howlett legállatabb remixe.

Azzal, hogy az addig megszokottól teljesen eltérő hangzású számot választott első ízelítőnek, Howlett nem kis kockázatot vállalt, ugyanakkor a One Love egyértelműen jelezte, hogy ez már egy másik Prodigy. (Természetesen, amint kiderült, hogy ki áll a trekk mögött, egyből kikerült az underground dj-k lemeztáskájából.) Lehet, hogy a rajongótábornak könnyebb lett volna a váltás, ha az Experience breakbeat hardcore csapásirányát követő Break & Entert hallja először, de az is valószínű, hogy akkor a legtöbben csalódtak volna, hogy nem azt kapják, amit vártak, lévén ez az egyetlen kifejezetten ilyen szám az albumon – és nagyon taktikusan rögtön az első, mintegy átvezetésként a két korszak között.

Következő lépésként a trupp elkezdett idegenben portyázni, egyre többet léptek fel Európában, Japánban és Észak-Amerikában, így egyre nőtt és szélesedett a nemzetközi bázis – amit egyértelműen visszacsatolt a következő kislemez fogadtatása. A ’94 májusában megjelent No Good (Start The Dance) kiugróan jól teljesített a kontinensünkön – az összesített európai listán a 10. helyig vitte -, a Prodigy ezzel behúzta az első igazi crossover slágerét, amire éppúgy tomboltak vidéki diszkókban mint hipszter indie bulikon.

A No Good nyilván magas labdát adott a Prodigyt lekommerszező ellendrukkereknek, pedig a formáció addigi legrádióbarátabb száma Howlett elmondása szerint pont abból a felindulásból született, hogy értékelhető alternatívát kínáljon a „sok eurodance szar” ellenében. (Ironikus módon Hollandiában a 2 Brothers On The 4th Floor blokkolta előtte a listavezető pozíciót.) Ugyan a eurodance-t nem változtatta meg, és utólag Howlett is tévedésnek minősítette, a No Good besorolt a Prodigy azonnal felismerhető számai közé, nem kis részben azáltal, ahogy – az Out Of Space-hez hasonlóan – egy obskúrus hangmintát (jelen esetben egy 1987-es garage house-gyöngyszem vokálját) gyakorlatilag szervesen a sajátjává tett. (Olcsó, de mindig működő dj-poén elindítani az eredetit, és nézni, ahogy az acapella intro után lefagy a No Good kollektív tudatba égett szintifutamát váró közönség.)

A Prodigy a “hard dance with attitude” szlogennel nyitott új fejezetet a történetében, amit vizuálisan tökéletesen aláhúzott a No Good illegális pincebulit végigpásztázó fekete-fehér klipje, az akkor még kezdő Walter Stern rendezésében (akivel aztán aztán a Breathe-ig együtt dolgoztak). Az addigi – élő fellépéseket primitív számítógépes animációval elegyítő – filléres barkácsklipek után az első kifejezetten profi és big budget videó – amit túlzás nélkül óránként adott az MTV Europe – szó szerint látványosan jelezte, hogy a Prodigy szintet lépett és betört a nagypályás előadók közé.

Ezt a státuszt szilárdította meg az 1994. július 4-én kijött Music For The Jilted Generation, amely odahaza vezette az albumlistát, több mint 600 ezer példányban fogyott, további két top húszas single-t, vagyis a Nirvana- és Led Zeppelin-gitárriffet elszállós dzsesszfuvola-szólammal kombináló Voodoo People-t és a Maxim featolásával a keményvonalas oldschool rap előtt tisztelgő, amen breaket visszalassító Poisont fialt, plusz begyűjtött egy Mercury Prize jelölést. Mindezt egy olyan anyaggal, amely merészen grandiózus (benne volt a dupla album lehetősége), zeneileg eklektikus (ilyen ganjafüstös jazzfunkos gurításra azért senki sem számított), van hangulati íve (a frenetikus eufóriától a kattogós parázáson át a lejövős chillig), egyszerre bangel betonkeményen és kúszik a fülbe (bár Howlett azonnal tapadó dallamok iránti érzéke alapértelmezettnek számított) – és egy jottányit sem közelít a mainstream zenei elvárások felé. Ennek fényében az albumot nyitó, egyértelműen a fikázóknak szóló üzenet (A fűnyíró ember című filmből vett idézet) még inkább ül:

A lemez készítésekor Howlettet egyszerre tüzelte a rave-formulától való elszakadás alkotói szabadsága és a kétkedőknek beintő bizonyítási vágy; érezni is a végeredményen, hogy valami nagyot akart odatenni az asztalra, de nincs semmi görcs vagy izzadságszag. A nyerő kunsztja abban állt, hogy még inkább utat engedett a részben crate digger múltjából fakadó széles zenei iskolázottságának (hiphop dj-ként indult a Cut 2 Kill nevű possee-ban), és a sokféle régi/új hatást (klasszik és alternatív rocktól new wave-ig, blaxploitation funktól acid house-ig, hardcore hiphoptól hardcore technóig, fúziós dzsessztől intelligent jungle-ig) képes volt az akkori kurrens tánczenei formákba beledolgozni – de mindezt úgy, hogy az abszolút egyedi és közben minden ízében jellegzetesen prodigys legyen.

Akik a „régi Prodigyt” temették volna, megnyugodhattak, van itt frenetikus breakbeat dögivel (pl. Full Throttle vagy The Heat (The Energy)), ahogy felpitchelt női vokálból és felemelő szintifutamból is akad mutatóba (amikor a Skylined témája bejön, az instant libabőr), a hangzás tehát részben ismerős, összességében mégis új és friss. Sőt, mai füllel is annak hat, a számok többsége simán beférne a mostani dj-szettekbe.

Howlett egyértelműen a topon volt, mind a hangminta-használat, mind a zeneszerzői-hangszerelői megoldások terén sziporkázik, és ugyan a filmes idézetek és filmzenei allúziók átszövik az albumot, nem annyira az agyat veszi célba, mint a zsigereket – azokat viszont kiadósan megmasszírozza.

És ami a legnagyobb fegyvertény: nem passzítható be egyetlen konkrét tánczenei irányzat vagy stílus keretei közé sem, helyette saját önálló kategóriát nyitott. Ezt domborítja ki az elülső borítóra készült artwork is, amely sokféle képzettársítást hívhat elő a sci-fitől (A fűnyíró ember virtuális valósága vagy a Csillagok háborújából a lefagyasztott Han Solo) a képzőművészetig (A sikoly, nyilván, amúgy az ötletet egy bolhapiacon talált fejszobor adta a Prodigy fejének), a horror/fantasy grafikáktól a heavy metal lemezborítókig, mégis egy teljesen eredeti alkotás – és máig a legerősebb Prodigy album cover (még akkor is, ha a készítője szerint cringe).

Azon lehet vitázni, hogy a MFTJG mennyire volt forradalmi vagy iskolateremtő hatású, de megmutatta, hogyan lehet hatásosan kombinálni a punk attitűdjét, a rock’n’roll energiáját és az elektronikus tánczene eszköztárát. Az viszont bátran kijelenthető, hogy az album a maga nemében mestermű, amely nyugodtan odatehető annak az évnek a mára klasszikussá lett kiemelkedő brit elektronikus zenei albumai mellé (Aphex Twin – Selected Ambient Works Volume II, Global Communication ‎– 76:14. Portishead – Dummy, The Future Sound Of London – Lifeforms, Underworld – Dubnobasswithmyheadman, hogy csak a legnyilvánvalóbbakat említsük).

A Prodigy ezzel az albummal lett zeneileg felnőtt, egyúttal rálépett arra az útra, amely aztán igazi népfrontos, mindenhol bevethető fesztivál headliner zenekarrá tette. Mivel jóval több emberhez eljutott, így a MFTJG nagyobb amplitudóval hatott az elektronikus tánczene következő generációira, nálunk is.

Ráadásul a maga idejében komoly társadalmi-politikai réteget kapott.

Az album születése és megjelenése idején ugyanis a brit konzervatív kormányzat éppen azon volt, hogy életbe léptesse a büntető törvények szigorítását. A törvénytervezet legfőbb célja az volt, hogy ellehetetlenítse és/vagy kriminalizálja az olyan, alternatív életmódot folytató társadalmi csoportokat, mint a lakókocsis nomád new age travellerek vagy a házfoglaló squatterek, letörje a polgári engedetlenségi mozgalmakat, illetve – ami az akkori fiatalságot a legérzékenyebben érintette – gátat vessen az engedélyek nélkül zajló rave-eknek és a spontán szerveződő free partyknak.

Utóbbiak kezdettől szúrták a hatóságok szemét, de a ’92 május végén, a nyugat-angliai Castlemorton festői zöldjén közel egy héten át tartó, a legismertebb free party sound systemek részvételével zajló, becslések szerint 20-50 ezer embert vonzó ingyenes fesztivál kiverte a biztosítékot, és életre hívta a Criminal Justice Billt. A belengetett törvénycsomag rave-ekre vonatkozó cikkelyének azóta legendássá lett kitétele szerint ezen rendezvényeken a „zene” (így, idézőjellel) teljes egészében vagy túlnyomórészt egymást követő ismétlődő ütemek kibocsátásaként leírható hangokat tartalmaz. A CJB hatalmas felzúdulást váltott ki, és nemcsak raverek tízezrei tiltakoztak ellene több hullámban, de az érintett elektronikus zenei közösség képviselői i; a Dreadzone például egy harcos mozgósító számmal, az Orbital négy perc csenddel, az Autechre a beszédes című Anti EP-vel, melynek egyik trekkjében 65 különböző dobmotívum követi egymást, így kibújva a törvény meghatározása alól. Ehhez a sorhoz csatlakozott Howlett is, amikor felvett egy zajos CJB-ellenes kirohanást az alternatív rock, tánczene és hiphop elemeit összelögybölő Pop Will Eat Itself zenekarral (élén az azóta elismert hollywoodi filmzeneszerzővé avanzsált Clint Mansell-lel).

A dance-rock fúzió akkortájt kezdett trendingelni, a kormánynak, khm, major középső ujjat mutató Their Law így duplán telibe kapta a zeitgeistet. De az albumon ennél is explicitebben demonstrálták a véleményüket: “How can the government stop young people having a good time? Fight this bollocks.” – írják a bookletben. nem beszélve a kihajtható belső borító fantasztikus grafikájáról:

Nyilván az album címét – zene egy magára hagyott generációért – sem nagyon lehetett ott és akkor félreérteni, ahogy Howlett szembefordulása a tánczenei közeggel egybevágott a rebellis közhangulattal, de a direkt politikai aktivizmus azért már akkor is távol állt a Prodigytől. Olyannyira, hogy amikor egy autópálya-építések ellen tiltakozó csoport szerette volna felhasználni a Their Law-t egy róluk szóló dokumentumfilmhez, Howlett azzal utasította el őket, hogy neki nincs baja ezzel, mert legalább gyorsabban eljut az essexi otthonából Londonba. (Évekkel később a MFTJG-ről már azt mondta, a politikai felhangja nem volt szándékos, a címe pedig ostobaság.)

Minden ellenállás dacára a törvényt végül 94’ novemberében elfogadták, ami addigi formájában a rave-mozgalom végét jelentette. Ez azonban már nem rázta meg az amúgy is süllyedő színtérről idejében katapultáló Prodigyt, amely lehet, hogy társadalmi ügyekben inkább volt opportunista, mint punk, a zenéjük tömegeket mozgósító erejét viszont innentől nem lehetett kétségbe vonni. A korlátok nélküli szabadság és az élet tiltott örömeinek (illegál partik, utcai autóversenyek, drogok) élvezete iránti vágy, amelynek a MFTGJ hangot ad pedig – a „Gen J”-től a Gen Z-ig és tovább – örök.

Szavak: Forrai Krisztián

Published July 04, 2024.