“Úgy tűnik, menekült lettem” – az ukrajnai technoközösség a háborúról

Nemrég a Resident Advisor megkérdezte az ukrán elektronikus zenei underground jelentősebb képviselőit, mi történik most velük, körülöttük, hogyan élik meg a sokkoló helyzetet, ami egyik napról a másikra egy teljes ország életét forgatta fel. Kommentár nélkül idézzük a válaszaikat.

Etapp Kyle, Berghain rezidens (a nyitóképen):

“Jelenleg szülővárosomban, Csernyivciben vagyok, Kijevtől mintegy 500 kilométerre délnyugatra és 40 kilométerre a román határtól. A napom cigarettával kezdődik, miközben a híreket olvasom. Itt egyelőre nyugalom van. Sikerült evakuálnom a családomat úgy, hogy elvittem őket a határra, és megszerveztem, hogy a túloldalon felvegyék őket.  (…) Ahol tudok, be-besegítek, néhány barátommal együtt vásároltunk a hadsereg számára árukat, illetve besegítek logisztikában sofőrök egy csoportjának, akik embereket menekítenek Kijev irányából. A családom biztonságban van, a férfiakra vonatkozó maradási kötelezettségről viszont nehéz bármit mondanom. Végül úgy lettem vele, hogy elfogadom, ha ez a döntés, és próbálok legalább hasznos lenni. Ami pedig az Ukrajnán kívülieket illeti, ők elsősorban a helyzetről szóló információk terjesztésével segíthetnek. Nagyon fontos, hogy ez a téma egy pillanatra se kerüljön le a címlapokról.”

Alisa Mullen, a kijevi Closer klub PR-osa:

“Úgy tűnik, menekült lettem. Most Romániában vagyok, a háború kitörésének első nyolc napjában a fiammal öt különböző helyen aludtunk, aztán szerencsére barátok befogadtak átmenetileg Berlinben. Nagyon hiányzik a kedves kijevi lakásom a kerékpárút mellett, ahol a növények most éppen elszáradnak, mert rengeteg volt belőlük, de mindenképpen visszatérek. Soha nem akartam elmenni az országból, abszolút minden megfelelt nekem az én Kijevemben. Szinte mindennap találkoztunk a barátainkkal, rokonainkkal, ez volt a megszokott rutinunk. Amikor sürgősen pakolnunk kellett, mert az első rakétákat már kilőtték felénk is, a legfontosabb dolgok között volt körülbelül 40-50 kedvenc lemezem, amiket kivettem a tokjukból, hogy több hely legyen. És elraktam egy pingpongütőt is, amit a legjobb barátom, Vlad ajándékozott nekem. Szinte semmilyen ruhát nem vittem, ezeket mindig könnyű lesz megvenni. A fiam játékokat és egy PlayStation joysticket tett el a hátijába.

Mindezek előtt azt hittem, hogy a háború a hadseregnek való. De kiderült, hogy ebből senki sem maradhat ki, mindenki megtalálja, hogyan lehet hasznos és hogyan segíthet a közös cél elérésében. Rendkívül büszke is vagyok a népünkre. Egy bizonyos ponton vissza akarok térni Kijevbe és fegyvert fogni, ahogy sokan mások is tették. De természetesen számomra a legfontosabb, hogy a gyermekemet biztonságos helyre juttassam.”

Nastia, aki a háború óta nem dj-fellépésekről posztol:

“A lengyel határ átlépése óta sajog a szívem attól, ami otthon történt. Azokért, akiknek ezekben a pillanatokban is harcolniuk kell. És az anyákért, főleg a kisgyerekes anyákért, mert eszembe jutott, milyen nehéz tíz év alatti gyerekkel hosszú utakat megtenni. Ez azóta ez csak még rosszabb lett. A híreket olvasni elképzelhetetlenül fájdalmas, a biztonságérzet szinte már undorítónak is hat. Nincs megkönnyebbülés, csak a felismerés, hogy milyen méltatlanul szerencsés vagyok. Aztán jött a visszaemlékezések hulláma: hogy milyen jól és gondtalanul éltünk egy ilyen fantasztikus városban, mint Kijev, és egy ilyen klassz országban.

Aztán elkezdtem elképzelni, hogy mi marad majd mindebből. És akkor még ott vannak az orosz barátok is: ők, akik ha tüntetni mennek, börtönbe kerülnek, ha adományoznak Ukrajnának, börtönbe kerülnek, ha a Facebookra posztolják ki a véleményüket, börtönbe mennek. Csak elképzelni tudom, milyen lehet ott élni és a rendszer rabszolgájának lenni. Az ukránok szabadok, és hiszem, hogy győzni fogunk, és még szabadabbak leszünk.”

Vadim Griboedov, a MachineRoom szintibolt tulajdonosa:

“41 éves vagyok, apám ukrán, anyám orosz. Moszkva közelében születtem, Belumut városában, ironikus módon pont ott, ahol az oroszok telepítették a rakétaelhárító rendszerüket. Édesapám alezredes volt a Szovjetunióban, majd később az ukrán légvédelemhez csatlakozott, így 1987-ben, hétéves koromban Oroszországból az ukrajnai Harkovba költöztünk. Most Kijev központjában, az ellenőrzőpont mellett vagyok a lakásomban, itt is fogok maradni. A múlt héten saját szememmel láttam, ahogy az ukrán erők orosz szabotőröket fegyvereztek le, a közelben bombák és rakéták robbantak, sorok kígyóztak az üzletek előtt… Minden reggel felkelek, hogy elolvassam a híreket, felhívjam a barátaimat és az ashtanga jógával folytassam a napot. Mindeközben szomorúan figyelem a megalázott orosz nemzet megfélemlítését és tehetetlenségét is. Büszke vagyok viszont arra, hogy a világ összefogott a terror ellen. Nap mint nap rengeteg felajánlást kapok a világ minden tájáról. Együtt győzni fogunk, efelől semmi kétségem!”

Published March 21, 2022.