Ukrajna zenei tájképe egyetlen playlistben: itt a ViBURNUM

Andrej Stukan (Questions4Later) és Andrew Lisanov ukrán zenészek úgy döntöttek, indítanak egy Spotify-projektet ViBURNUM néven, aminek célja, hogy kiemelje hazájuk legfrissebb hangzású zenéit, és megismertesse azokat a szélesebb nemzetközi közönséggel.

Ja, és stílusfüggetlenül – ahogy belehallgattunk az első etapba, van itt érzelmes traptől pulzáló pop-hauzon keresztül az indie rockig minden -, a lényeg, hogy képet kapjunk egy 44 milliós, hatalmas és szabadságvágyó ország szerteszét ágazó zenei szcénájáról. És esetleg kedvet ahhoz, hogy zenevásárlással támogassuk is ezeket a művészeket olyan időkben, amikor éppen Oroszország akarja agresszívan bekebelezni a szülőföldjüket.

“Figyelemmel kísérem a háborút és támogatom az Ukrajnában élő barátaimat és családomat, ezért úgy döntöttem, egy olyan médiumon át hívom fel mások figyelmét is, ami közel áll a szívemhez és a szakmámhoz: a zenén keresztül”

– mondta a Questions4Later sajtóközleményében.

Nemrég egyébként a DJ Mag írt hosszú, hiánypótló cikket ottani elektronikus zenészeket megszólaltatva, amit feltétlenül érdemes elolvasnia annak, aki bele akar látni kicsit abba, hogyan látják a hozzánk hasonló zenei érdeklődésűek – akik ráadásul aktív tagjai a helyi szcénáknak – az ukrajnai történéseket, amikről lassacskán szinte már hajlamosak vagyunk elfeledkezni, ahogyan a fásultság, az apátia lassan “normalizálja” a szörnyű tényt, hogy háború van a szomszédban. Például Yana Ponura, a kijevi Closer klub rezidense.

“Szemet hunytunk a keleti régiók felett, és ez nagyon fáj. Az apám katona, aki végigjárta a háborút Donbaszban. Nem értettem őt, de most már rájöttem, milyen hülye voltam. Apa mindig azt mondta, hogy totális háború lesz, de én csak nem akartam erre gondolni” – mondta Yana.

Timur Szamarszkij, azaz Splinter főleg a moduláris szintikkel folytatott kísérleteiről ismert, illetve ő vezényli a Corridor Audio nevű labelt is. A luhanszki Szeverodonyeckben nőtt fel, amit kivételesen progresszív helynek ír le, számos kis szubkultúrával. Időközben Lvivbe menekült, ahol annak ellenére sem kapcsolta le a szintetizátorait, hogy a messzeségből gyakran robbanás hangjai szűrődnek be – ma már a traumafeldolgozás egyik útja lett ez számára.

“Emlékszem a háború első két-három hetére, egyáltalán nem tudtunk a zenére gondolni. A barátommal, Antonnal csendben ültünk a szobában, és folyamatosan a híreket figyeltük. Időről időre bekapcsoltuk az odesszai zenész, Lu Joyce ambient gitárfolkját, és egész nap azt hallgattuk. El sem tudtuk képzelni, hogy tovább tudunk majd zenélni. Zene? Milyen zene?? Miről szól ez az egész?”

– fogalmazott Timur.

Nastya Vogan szavai is megrendítőek. “Nekem úgy tűnik, hogy a művészetünk mostantól komolyabbá és mélyebbé válik. Az ukránok egy csettintés alatt felnőttek, elveszett a gyermeki naivitásuk. Én pedig megértettem minden csendes perc értékét, néhány nagyon egyszerű dolgot. És arra is rájöttem, hogy az élet egyszerre áll sok mindenből.”

Diana Azzuz, a Standard Deviation egyik tagja pedig, aki életét ráadásul rögtön két nehéz sorsú ország, Szíria és Ukrajna között élte sokáig, fontos tanulságot szegez le: azt, hogy miután elhagyta kockázatos lakhelyét, ráeszmélt “a biztonságos menedék privilégiumára”, arra, hogy ezt igenis arra kell használnia, hogy tovább alkosson, és beszéljen a háborúról a világnak.

Még egyszer, itt a teljes cikk, olvassátok, érdemes.