A krakkói Unsound fesztivál még mindig a legjobb kirándulás a komfortzónán túlra

Hömpölygő, valaminek a részesei vagyunk-tekintetű tömegek egy irgalmatlan betontömegbe ágyazott, szovjet típusú brutalista ex-szálloda ex-báltermében: nem, ezek nem egy korai Cronenberg-mozi zombijai. Ahhoz egyébként is túl vadak a frizurák, sussannak a melegítők, feketéllnek a mindenféle lemezkiadós pólók, puhítják a régmúltból ittmaradt végtelen padlószőnyeget a secondhand Buffalók. A tulajdonosaik ugyanazért gyűltek össze a Visztula partján: saját befogadói spektrumukat tágítani.

Az Unsound 2003-ban kezdődött el Krakkóban, akkor még csak pincekocsmákban elszórva és elsősorban a lengyel közönségre lőve, mára viszont fajsúlyos, nemzetközi érvényű, egytucat helyszínes zenei fesztivállá dagasztotta magát, kizárólag haladó szellemű, vagy legalábbis valamilyen nézőpontból innovatív előadókat vonultatva.

A fesztivál ráadásul ráadásul évek óta valamilyen adott tematikára építi fel az eseményeit, egyfajta absztrakt színháziasságot emelve ernyőként a programsor fölé.

2015-ben például ez volt a SURPRISE, amit azzal tettek emlékezetessé, hogy a lineup felét szándékosan nem közölték; pár évvel korábban a HORROR jegyében a félelem-fókuszú és nyugtalanító szeánszoké volt a főszerep; az INTERFERENCE téma pedig a hang fizikájáról szólt, illetve arról, hogy a zenének nem kell szükségszerűen szórakoztatnia, hanem kihívás elé is állíthatja a hallgatót – ennek örömére mind a közönségnek, mind a sajtósoknak megtiltották a fotózást és a videózást.

Idén a PRESENCE volt a hívószó, ami azt a kérdést tette fel: milyen jelen lenni a világban, amit agyontelít a média,

ahol a valóság virtuális lehet, az intelligencia pedig mesterséges? Hogyan lehet létezni a kriptovaluták, az adatbányászat, a diszrkiminatív algotritmusok korában, amikor az internet már nem csak szabadságot, de szorongást is kínál? Ezekkel a kérdőjelekkel a lehető legjobb volt belépni a Magyarországot egyedüliként képviselő Gábor Lázár – az egyik soron következő EB.tv epizódunk főszereplőjének – mutatványára.

Aki, mintha csak a fesztivál tematikáját komoly házifeladatnak tekintette volna (persze nem, hiszen a zenéi már előbb készültek), jóformán hullámformában tükrözte vissza a szanaszét fragmentált jelenünket: nyilalló-hasító szintetizátorhangjai és a közéjük ékelt mélyfrekvenciás döngések úgy hangzottak, mintha fogta volna a kilencvenes évek IDM-jét, eksztatikus rave-csúcspillanatokat, felnyársalta azokat, karakter-erősítő villámszteroidokat fecskendezett beléjük, végül Frankeinstein módjára összevarrta a darabokat egy új, gyönyörű mutáns szörnnyé.

A dekonstrukciós vállalás energianapalmként záporozott végig a Hotel Forum egykori csempés konyhájában a füstben és stroboszkópvillanásokban úszó közönségen,

akik tudták, hogy a századmásodpercekig tartó csendek csak egy-egy újabb sújtásra készítenek fel, amik éppúgy nem akarnak véget érni, mint az értesítések a mobilunk kijelzőjén. És mindeközben még a táncfaktor sem veszett el.

De nem csak Gábor volt az, aki az agyhoz is szólt. Az Unsound kurátorai gondosan ügyeltek arra, hogy olyan művészeket hozzanak, amik még sokáig hullámokat vethetnek a fesztiválról szóló beszélgetésekben.

A Hotel Forum, helyszínelésünk terepe ugyan elsősorban a klubjellegű történésekről szólt, de már itt is olyan dolgokat hallhattak a hömpölygők, amik túlmutattak a sztenderd techno-house univerzumon. A Lisszabon undergroundjából érkező DJ Lilocox az angolai kuduró műfaján tekert egyet, Lena Willikens és Objekt B2B-ben mutatta meg, hogy 110 BPM alatt is van izgalmas élet, Bamba Pana és Makaveli (képünkön lejjebb) pedig éppen az ellentétes végletbe lőtt ki, a holland gabber gyorsaságát házasítva a tanzániai singeli szcéna eredményeivel, elképesztően sodró show-t rakva le az eleinte meglepett, aztán az afrikai hipertempóval valamit kezdeni akaró, végül a hipertempóra szépen ráhangolódó európai közönséggel.

Aki pedig még tovább tágította volna a kapacitásait, az lépkedhetett egy 700 éves, a felszín alatt 130 méterre tátongó sóbányában a korábban geotechnikai mérnöknek tanult Lucrecia Dalt minimalista hangtájképein, nézhetett elképesztő performanszt a House of Kenzóval és Sam Rolfes vizualistával, aminek során egy motion tracking-kesztyűvel alakítottak át egy élő táncost csontvázszerű mutánssá (a vásznon), hallgathatta egy zsinagógában Lea Bertuccit, amint biológiai rezgésekből állít elő zenét vagy éppen a 81 éves avantgárd élharcosként ismert lengyel tubás, Zdzisław Piernik játékát egy improvizációs duóval kiegészülve, ülhetett be beszélgetésekre algoritmusokról, robotszexről, a cyberpunk 2018-as helyzetéről, vagy éppen arról, mit jelent az, hogy a mesterséges intelligenciák már műalkotásokat készítenek.

És ezzel a felsorolással még mindig csak magunk alatt vágjuk a fát, amiért nem tudunk mindent belesűríteni, az azonban biztos: ha Lengyelország talán legtörténelmibb városában megtörténhet, hogy míg a Kazimierz kerületben vidáman szól a klezmer a mécsesek mellett, addig párszáz méterrel arrébb egy zajzenész hangörvényét cikázza telibe egy lézer, és az egyik sem zavarja a másikat, addig az Unsound tényleg Európa legteljesebb kísérleti fesztiválja.

Igen, talán még a közép-keletet is elhagyhatjuk Európa elől.

Published October 18, 2018. Words by Unger András.